Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Veres András: Befejezettség és folyamatszerűség (tanulmány)

26

Új Dunatáj • 2007. december

Már a kortárs kritika felfigyelt arra, hogy Illyés pályája tulajdonképpen Adyt és a Nyugat legjavát megkerülve bontakozott ki.

Bár mindketten csak nehezen szakadtak el mintáiktól, ebben is nagyon különböznek. József Attila igen korán megszólalt a saját hangján is; a Babits-féle antológiába felvett két vers, a Megfáradt ember és a Tiszta szívvel ezek közül való. S mégsem hagyott fel a jelentősebb kortársait idéző-áthasonító kísérleteivel. Folyamatos kihívásként élte meg a századelő magyar költészetének eredményeit, s ezeket próbálta „felülírni” a maga válaszaival, költői leleményeivel. Talán ezzel függ össze életművének rendkívüli változatossága. Egyáltalán nem véletlen, hogy az említett két vers annyira eltér egymástól. Szinte valamennyi jelentős műve „egyedi” darab. Az időben egymás közelében született Klárisokat és a Medáliák-ciklust mintha nem ugyanaz a költő írta volna. S ami még különösebb: idővel az egyes versek is radikálisan megváltoztatják arcukat, amikor József Attila úgy dönt, hogy újraírja őket. A Nyár cím alatt voltaképpen nem egy vers három változatát találjuk, hanem három különböző verset, amelyek egyes részleteikben emlékeztetnek egymásra.

Ezzel szemben Illyés Gyula költészete igen egységes, sőt egynemű. Bár első verseskötetének, a Nehéz földnek középpontjában még a költői szerep keresése áll, éppen e körül építi ki sikeresen a maga jellegzetes, monologikus világát. A versek többsége szabad vers formájú, erősen retorizált, meg-megszakított dikciójú szöveg, a helyzetdal és a drámai monológ határán. A szomorú béres vagy a szegénylegény példázattá emelt arcképe szinte semmiben sem tér el a népi eredetét kereső és hangsúlyozó költő önarcképétől - annál kevésbé, mert valamennyit kivetített belső monológként, egyes szám első személyben jeleníti meg. Illetve egy jelentős vonatkozásban a költői én megkülönbözteti magát a többi szereplőtől: míg azok nem tehetnek mást, mint hogy elszenvedik sorsukat, ő döntési helyzetben van, s igényt formál arra, hogy maga alakítsa sorsát.

Már utaltam rá, hogy Füst Milán árnyéka kísért Illyés drámai monológjaiban - mint ahogy Kosztolányié, Kassáké vagy másoké József Attila különféle verstípusaiban -, de a nézőpont itt alapvetően más. Illyés radikálisan megfordítja a szerepjáték értelmét, amikor a szerepekhez referenciális kötöttségeket keres. Korai elbeszélő költeményeiben, a Három öregben és az Ifiúságban tulajdonképpen ezen az úton ment tovább, amikor az önéletrajzi és életképszerű elemekből próbált meg a maga népi tradícióival folytonosságot vállaló önarcképet formálni.

Kétségtelen, a Fülep Lajos meghívására tett 1932-es zengővárkonyi utazása jelentős szemléleti fordulattal járt: a magyarság pusztulásának kézzelfogható tapasztalata arra késztette, hogy szorosan egybekapcsolja a népi és a nemzeti problematikát.11