Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2006 / 2-3. szám - Marno János: Versek (Nárcisz csak; Magáról)

16

Új Dunatáj • 2006. szeptember

elgémberedett tagjait. Mert kapálózásnak, lévén kvázi a föld alatt (veremben), nincs helye. (Kelésnek, kapkodásnak, indulatosságnak et citera.) Elvirágzóban a vén vadgesztenye.

Vége a tavasznak, elvileg a nyárnak, benned mint kívüled békülnek az árnyak, nyakad elfeküdten. A nő rondán elbánt veled. Előtted a szemgolyód, mely nézi, nézi kövér és fekete barázdáit a vidéknek, s fakadnál sírva, ha tározó hordód feneke nem volna lyukas; majd este a falnál feltalálod magad, sóhajtva vizelsz, s elhatározva rántod helyre slicced. Tányérján a hold míg zsírba fagyva áll, állataid is síri csöndben híznak.

MAGÁRÓL

a nőről még nem mondtál semmit.

Hogy ronda, az nem kifejezés.

Kimondva, magad sem hinnéd, már birtokolja ínyedet s az elméd, feltapadva rá, akárha tészta, és nyújtózkodva szádba, mint a metélt, nyelvedre fonódik, s mintha önmagadat nyelnéd, a ronda nő varázsa, mint egy szégyenletes emlék, mintha öröktől fogva ott őrködnék fölötted, a székedet kerülve, vagy eléd tárva hasát és hatalmas emlőjét, az ágyadba fekve. Éppen csak beférsz mellé, hátadba vág a tévé fénye, az is föl-fölkéredzkedik, amit még