Új Dunatáj, 2006 (11. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 4. szám - Solymosi Bálint: Versek (Az utolsó áldozat; Állapotrajz)
6 Új Dunatáj • 2006. december ÁLLAPOTRAJZ A napokban egy színjáték (szerelmes) főszereplője, egy fiú azt mondta, már kint, az Andrássy út éjszakai fényei közt járva, hogy úgy érzi, egy láncfűrész a lelke, és attól tart, fékezhetetlen lesz, mert majd berobban a tüdő, és mint egy motorikus testgyakorlat, nyomul előre, a hús ellen, előre! Egyszóval nem tud már egy pillanatra sem önfeledett lenni, csak ha levegőt vesz már olyan, mintha saját szerencsétlenségének kohásza volna. Ez a végletes állapotrajz, a jövő e látványának meséje rég’ hallott vigasz volt, egyszerre mintha a szél színezte volni ki az utat, a házakat, a fákat, az égboltot, lila és rózsaszín képeslap lett a környék. A húst ábrázolta, ahogy a hús mint járvány terjed, mi több, építkezik, ötleteket ad, javaslatokat a túlélésre a hús, olyan, mintha rendszere volna a húsnak. Az embert csak az időleges tévedései tartják meg, időről időre téved, csak azért, hogy fennmaradjon, végeredményben létfenntartási ösztöne a tévedés gyakorlásában merül ki, a lét, mint műfaj, tévedések vígjátéka. Nem a fülbemászókat kellett volna agyonverni, hanem apádat; ha ismerted volna, azt tetted volna. Egyrészt. Másrészt, a munka az munka! Tehát a jelentéktelenség fegyelme. Vagyis a fegyelem, a kényszerítő erő a jelentéktelenség abszolút tudata fölött. Nem az ember, a jelentéktelenség akarja így. A munka ad abszurdum kényelemszeretet, abból a szempontból, hogy nem látni a hústól a húst. Megszilárdul a városi ég alatt a hús, a múlt kutyája talapzatra kerül, száll reá a hajnali harmat. Elanyátlanodik, megéled, nyalja a fiú (színművész)
