Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Tverdota György: Tömeg
56 Új Dunatáj • 2005. március József Attilára jellemző. Egészében úgy foglalható össze a megvalósítás, mint a tüntető tömeg apológiájának kifejtése. Az apológia több, egymástól eltérő műveletből, illetve e műveletek mozaikszerűen összerakódó eredményeiből áll össze. A különböző műveletek egységét a tömeg által a lírai alanyban keltett benyomás, a tüntetés élménye biztosítja, amely átszövi a vers egészét. Nézzük meg először, hogyan idézi meg a tömeget, hogyan adja vissza a tüntetés élményét. Először a jelszavak ütemes kiáltását halljuk, „Munkát! kenyeret!” majd a rögzített nézőpontról, amelyet a beszélő maga mellett jelölt ki számunkra, látjuk közeledni a sokaságot: „Jön a tömeg.” A sokaság fenyegetően lép föl, köveket dobál. A kődobálás, azaz egyfelől a tüntetőkben feszülő indulatok megnyilvánulása, másfelől a környezetükkel szembeni agresszió, a rombolásra való elszánás, a fenyegető attitűd nagy hangsúlyt kap a versben, mert öt sort szán rá a költő, s az egységet két hasonlat strukturálja. Az eldobott köveket József Attila a megriadt legyek cikázásához hasonlítja, majd azokhoz a szikrákhoz, amelyeket a vasdoronggal fejbekólintott ember lát. A vers első soraiban mint robbanóanyagot, a költő felhalmozza az agresszió szókincsét: „megriadt”, „vasdorong”, „ütötte meg”. A vers egy későbbi pontján a folyó áradásának hasonlata azt a pillanatot érzékelteti, amikor az indulat kitör, s amikor az agresszió elszabadul. A tömeg elsodorja az útjába állított akadályokat vagy a helyszínen talált tárgyakat, s elsöpri a kivezényelt karhatalmi erőt. A tömeg itt árként van megjelenítve, s erejét először három ige halmozása érzékelteti: „kapja, viszi, sodorja”, majd pedig öt tárgy felsorolása következik, az ár áldozataié: „a kiszinket, a kocsikat, / a csákókat, a lovakat, / a fölmutatott kardokat”. S mindezt feldarabolva, elszigetelve: a kocsik és a lovak külön, a lovasrendőrök csákója és kardja megint csak külön látható az áradásban. A vers végén metonimikusan a menetelő lábak rengetege idézi föl a sokaságot. A vers gondolatmenete nem szervesen bomlik ki. Ami meg-megszakad a lineáris előre haladásban, az csupán a tüntetés előbb ismertetett látványa. A költő intarziaszerűen iktat be a látványtól eltérő természetű, s egymáshoz képest is különböző karakterű részeket. A tüntetésélmény intenzitását azonban a beiktatott részek nem törik meg, nem hígítják föl. A feszültség a vers menetében nem csökken. Az igaz, hogy nem úgy épül föl a mű, hogy a kezdeti feszültség crescendo-szerűen folyamatosan fokozódna. Vannak részek, amelyeken az elért feszültségi fokozat mintegy kitart, egy szinten marad, s erre következik egy újabb lendület, amely a skálán eggyel feljebb emeli a tenziót. Ez történik a tömeg látási és hangképét követő egységben, amelyben a költő definíciót ad a tömegről. Arra a kérdésre válaszol: „Mi a tömeg?” A válasz: „járó erdő
