Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Műmelléklet: Cyránski Mária szobrászművész
gítva, elfelejtve.”12 Nem az elkerülhetetlen véggel való szembesülés. „Kiterítenek úgyis!” - kiált fel a második mondat, s a mondatvégi írásjel itt még nem lehetne pont. „Mért legyek én tisztességes!” - vág a második sor első mondata, s itt a költő által adotton kívül ismét szóba kerülhetne, a kérdőszó okán is - a kérdőjel. Túl mechanikus lenne így, s nem tartaná fenn azt az eleven párbeszédet, amit a mondatok, jelentésükön túl, írásjeleik által folytatnak. Úgy oszcillál (hogy visszatérjek „talált tárgyamhoz”, a Szőke Györgytől kölcsönzött kifejezéshez) ez a kis szöveg s benne a beszélő hang (Thomka Beáta tanulmánykötetéből13 kölcsönözve a megnevezést), mint - tágabb mederben - Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban-jának belő monológja, önmagával folytatott vitája. Csakhogy ez itt tipikus rövid forma: lírai prózában Kosztolányi és Örkény apró szövegeivel, költeményben Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső mikro-teremtményeivel rokon. Végső tömörítvény, melybe beletenni nem érdemes, elvenni belőle pedig nem lehet. Minden szó ismétlődik ebben a kis versben, minden kétszer hangzik fel, szövegben elfoglalt pozíciója és írásjelei által más-más helyzetben s jelentésárnyalattal. Csupán két szó nem duplázódik, ezek pedig csaknem tükörképei egymásnak: az „én” és a „ne”. (Talán ezen a vonalon is továbbgondolkozhatunk, nem feledve az önkényessé, öncélúvá válás ingoványát. Nem válhat játékká a műelemzés. Nem válhat játékká a műelemzés? Az elemző ironikusan ide jegyezhetné: „Kiterítenek úgyis.”) Ehhez a mondathoz értünk költeményünkben is. Ez a legérdekesebb mondat e dolgozat írója számára. Valójában itt talál igazi terrénumot az írásjeleken való töprengéseihez. Várnánk, hogy ebben az utolsó mondatban lesz csak aztán igazán felkiáltójel. Megérett gondolattal, kiérlelődött választással felel végül igent a tisztességre a költő. Hősies, s a pátoszt sem nélkülözi, ha e mondat végén felkiáltójel áll. A kanti kategorikus imperatívusz helyeződik így hangsúly alá. Ugyanaz a mondat, ugyanolyan modalitással, mint fent; csakhogy egy mássá formálódott gondolatmenet végén, egy erkölcsi dilemma épp ellenkezőjére fordult vakmerő lezárásaként. (Vörösmarty is ugyanazt mondja a Szózat végén, mint az elején /"Légy híve rendületlenül...”/, csak még nyomatékosabban, és immár a nemzethalál kockázatával szembesülve. A Himnusz nem ugyanazt mondja a költemény lezárásakor: ott az áldáskérés helyett már csak szánalomért folyamodás áll. Mégsem egészen ugyanazt mondja a Szózat beszélője hosszú monológja végén. Megváltoztatja a szórendet, hangsúlyossá teszi, kiemeli az igei állítmányt, s ezzel a nyomatékosítással mást is mond; másképp ugyanazt.) A negyedik mondat végi pont által József Attila verse a heroikus-dacosból egy másféle szférába lép át. A villoni „tiszta szívvel” hangjától a Kész a leltár és a Reménytelenül „lassan tűnődő” végkövetkeztetéséhez. Ama végső síkon, szomorú, homokos, 6
