Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 4. szám - Műmelléklet: Cyránski Mária szobrászművész

Majd azt mondja: „Nem is egészen érthető, mi a gondolati logikája a közleménynek. Ahhoz képest nincsen kifejtve.”4 Itt, Alexa Károly intencióját követve, a mondatszórendbe s az utolsó sor szenvedő igealakjába kapaszkodnék bele elemzőként.

Szőke György a kései József Attila-versek bizonyos szöveghelyeinek oszcillálásáról (Jan Mukarovsky nyelvészeti terminusával) vagy opalikusságáról (Roman Ingarden irodalomelméleti kifejezése) beszél. A szójelentés átbillenésének jelenségéről, s az ebből fakadó még fokozottabb sűrítettségről, mely sűrítettség egyébként - mint Szőke felhívja a figyelmet - a skizofrének írásának is diagnosztikus jele. E betegek írásaiból azonban, a József Attila-i mű kései teljességével ellentétben, épp a kohézió hiányzik.

Az oszcillálás és opalikusság fogalmait a (Csak az olvassa...) elemző széljegyzetelésénél mint szorosan vett terminus technicust újra használjuk majd. Dolgozatunk elején most álljon e két sugárzó jelentésmezejű szó általánosabb, „festői” értelmében! „(...) a lírai szöveget a meghallandó hang olyan partitúrájaként kell elgondolnunk, amely csak a megszólaltató utánmondásban jut tényleges esztétikai léthez” - írja Kulcsár Szabó Ernő5. Tekintsük tehát a költői szöveget partitúraként, önmagunkat mint olvasókat pedig megszólaltatónak: hangszernek és hangnak („olyan síp.. .”-nak, hogy Hamletre is emlékezzünk), s higgyük az eddiginél is jobban, hogy közünk és felelősségünk van a verssel szemben: miáltalunk lesz; miáltalunk él.

Olvasóként mintegy saját hangunkat kölcsönözzük a költeménynek - idézi Janzer Frigyes Kulcsár Szabót a József Attila Újraolvasó ban s így „a vers nem annyira hozzánk, hanem - képletesen szólva - inkább helyettünk »beszél«”.6

Médiumokká válunk mi magunk is? Ugyanaz történik, mint a Nem én klóitokban, hogy a vers végére érvén jogosnak látszik a kérdés: valóban „nem kiált” az a hang, mely háromszor is nyomatékosan állítja ezt magáról? Médium ő maga is: átvivő, hordozó. Az ő torkán át szakad ki a Föld panasza, dübörgése, a fenyegetően közelgő apokaliptikus fenevad üvöltése. S mi, szerényebb kondíciókkal - újraintonáljuk minden olvasással. Kulcsár Szabó Ernő idézésében Heinz Schlaffer szavai emellett szólnak: „a költemény poétikai struktúrája nem annak szerzőjétől nyeri el jellegét, hanem olvasójától, recitálójától, akinek az én-je ekképpen nem más, mint a költemény én-jének szándéka szerinti én”.7

Két kifejezést emelek ki a fenti idézetből, mondandóm támogatására. A Két hexameter és a Csak az olvassa... kezdetű költemények saját/sajátos intonációja értelmezés is egyben (írásjelhasználat; igemódok); s a Csak az olvassa... mi másról beszélne, mint „a költemény én-jének szándéka szerinti én”-ről?

írásjelekről lesz szó; igemódokról.

Az 1936 télelőjén írott Két hexameter a gyűjteményes kötetben8 a Gyömrői-versek között áll; megelőzi az Aki szeretni gyáva vagy, a Nagyon fáj, közvetlenül előtte

3