Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Szászi Zoltán: A költő és olvasója - József Attila és utókora
Szászi Zoltán • A költő és olvasója - József Attila és utókora 65 Újabb olvasat. A peremvidék északi holdsarlója éppenúgy magáénak érzi a költőt, mint a déli, mint nyugati vagy keleti. Állandó embere lett J.A. éppenúgy Révkomáromnak az ott megrendezett szépséges emlékeste után, mint Nagyváradnak, a május elsején felavatott bronzszobrával. Része Nagykaposnak, itt a Felvidék legkeletibb végein, ahol J. A előtt tisztelegve kis gimnazista és felnőtt, többgyermekes anya és kétkezi munkás állt ki, hogy J.A. verset mondjon a centenárium alkalmából rendezett versenyen. Nem az volt ott a lényeg, hogy hogyan, mert nem pódiumművészeti találkozó volt, és nem lóverseny, meg nem tour de flanc. Élő, a költészetet, J.A. tudatunkat, a vers fontosságát megerősítő találkozó, amin bárki ott lehetett. Egy kis könyv is született a centenárium évében, nem teljes felvidéki keresztmetszetet adó és nem minden minőségi hullámzástól mentes, de van. Én ámulok, hogy elmúlok - ilyen címmel hódol a mester előtt e vállogatás. Persze, tudom, nem kell csak azért dicsérni, mert a miénk, nem is dicsérem, de legalább tudom, hogy ha mást nem is, legalább ezt is megpróbáltuk. Azt, hogy a mi hangunkon hogyan szól, hogy nekünk éppen mit jelent J.A.. Vacogó űr lett-e a lélek, égő rongydarabként közepébe dobva a füstölgő nap, vagy átnyúlás lehetséges az elíziumi mezőkre, érzéssel, gondolattal, szívvel. A költő és olvasója ma már leülhet egymással szemben, vitatkozhat, tudomásul veheti, egymás nélkül semmire sem mennek. Április 11-ből költészet napja lett. Születésnap, amikor le kell ülni a rakodópart alsó kövére, ki kell menni Szárszóra, el lehet menni megnézni a ma még kicsike sírt, amely decemberre monumentálissá változhat ott a Kerepesi temetőben. Az élőket is becsülni kell, nem csak a holtakat. A holtakat pihenni kell hagyni. Senkinek és soha nincs joga kisajátítani, magánosítani, párt vagy politikai érdek szekerébe fogni még egyszer Jószef Attila egyetlenegy sorát sem. A költészet egységes. Ha rosszabb sorok csúsznak ki a toll alól, azokat békévé oldja az emlékezés, mert a világot megfogalmazni pontosan tudó sorokból elég százat memorizálni. Nem tudom, kommunista költő volt-e, vagy istenhívő, nem tudom mit érzett, mikor bajszáról nem peregett le egy hétig egy árva morzsa sem, s az éhségtől már lilát látott. Nem tudom, ki volt úgy közülünk az elmúlt időkben, hogy harmadnapja nem evett se sokat, se keveset?! Nem tudok semmit, és mindent sejteni vélek. Csak érezni tudom, csak ezt mondhatom el, itt állok, másként ne nem tehetek, Isten engem úgy segéljen: hitem is lett nekem ez a költészet, amit Ő megalkotott! Hol zsoltár, hol káromkodás, hol kritika, hol vallomás. így van ezzel a költőnek az az olvasója a centenárium évében, aki életét is közvetlenül neki köszönheti. Hajói emlékszem a Hetedik valamelyik verssorára nagyobbat dobbantva oldódott ki az az ominózus cipőfűző, amitől hasraestem. Szlovák anyanyelvű édesanyám hazatértemkor nem minden él nélkül mondta nekem akkor: Kellett neked Attila?! Hát tessék elhinni: kellett!
