Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Alföldy Jenő: "Az Isten itt állt a hátam mögött..." Még egyszer József Attila istensejtelméről
38 Új Dunatáj • 2005. december píria tetszetős látszatai takarják el előlünk a Mindenhatót. Az igazi egység az Örökkévalóban jön létre. A vers alanya számára elfödte Istent a fecsegő felszín, s ez azért volt lehetséges, mert a látszatvilág pazarló bősége, a habzó Semmi káprázata megfosztotta őt a tisztánlátástól. A Semmi dologi arculatot ölt a gyarlóságok világában, mely mögül nem tárulhat föl a hallgató mély a teremtő és gondviselő arca. A Semmi kulcsfogalom a kései versekben, akárcsak az Isten, az Anya, az Űr, vagy a bűn, a szeretet, az ész s ennek ellentéte, a bolond. A Semmi a világhiány neve, amely a Semmi című versben „például Edit” - valaki, aki a költőtől megvonja önmagát, akárcsak a Gondviselő. Nemcsak merő negatívum, hanem súlyos, masszív, mégis megfoghatatlan tárgya a megismerésnek. A költő a belső végtelenben keresi a megoldást. Goethe jegyzi meg a romantikusokkal vitázva, hogy szemünk belsejében van egy vakfolt, amely, ha figyelmünket rá összpontosítjuk, elnyeléssel fenyeget minket. A tisztánlátás érdekében el kell tehát kerülni, mint Odüsszeusznak a tengeri szörnyeket és sziréneket. József Attila azonban épp olyan kíváncsi volt, mint Odüsszeusz, és erre a foltra koncentrált önelemzésében. Számára a vers, a forma volt az árboc, amelyhez odakötözte magát, míg hajóstul le nem húzta az örvény. József Attila is alászállt az alvilágba - mottójával szólva a pokolra -, mert őt is a mértéktelen tudásvágy vezette, a görög hajós szerencséje és Nauszikaá segítsége nélkül. Kihívta maga ellen Poszeidon haragját. Ki-beugrál című versében meghagyta barátainak, hogy „A semmiből vissza ne rántsatok”. Valamivel később mégis könyörgőre fogta a dolgot: „Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra” - kérlelte Istent. Tisztázhatatlan, kit ne rántson el a semmi sodra: engem, a vers alanyát, vagy téged, a megszólított Istent. Ebben akár az Istennel való fölcserélhetősége vagy éppen azonosulása egyik formáját sejthetjük. S ez azért lehetséges, mert saját léte épp oly kétségessé vált számára, mint a fent valóé. A Freud tanításait továbbfejlesztő Jung olyan archetípusai jelennek meg a Bukj föl az árból című versben, amelyekben Görögország isteneire, Poszeidonra, Zeuszra, Prométheuszra, az elemek, a víz, a tűz és a föld (a por) „emberarcú” uraira ismerünk, miközben a mű legfőbb mondandója éppen az, hogy Isten arctalan. Az ó- és újszövetségi ősszimbólumok azonban éppúgy jelen vannak és munkálnak a költeményben, mint a görög istenségek, hiszen a porból lettünk jelkép is benne van. A Fiú perel az Atyával, aki őt magára hagyta, s engedte elveszejteni. A költő nemcsak hiányolta, nemcsak könyörögve és káromolva szólongatta Istent vagy az isteneket („elindulok az istenek / ellen” - Könnyű, fehér ruhában) - és nemcsak bűntudattal tért meg hozzá. Vetélkedett is vele, költői világát megteremtve átvette teremtő és felelős szerepét. A Kozmosz Éneke óta sok adatunk van erről. Az adott világnál különb univerzumot
