Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 4. szám - Mohácsi Zsolt: Tádeusz bácsi

14

Űj ÜUNATÁJ • 2005. DECEMBER

is rájöttünk, hogy Tádeusz bácsi nem nekünk, hanem magának mesél, kitalálja életét, vastag ecsettel festi újra a vonásokat, amelyeket már kikezdett az idő, és teljesen mindegy volt számára, mik is voltak azok az elkopott, régi, nagyon régi vonások, újakat festett a helyükbe, amelyek szebbek voltak, mint az eredetiek.

Esteledett, apámat órák óta nem láttuk, nyilván bealudt az íróasztalára támaszkodva, gubbasztva, akár egy téli álmot alvó erdei állat. Anyám közben felocsúdott szendergéséből, Tádeusz bácsi viszont lassabban, egyre tagolatlanabbul beszélt. Mi, gyerekek, noha le-leragadt a szemhéjunk, humorkodva élveztük, ahogy az álom tengerébe süllyedő, bajsza alatt olykor felhorkantó Tádeusz bácsi miként mond egyre furcsább dolgokat, amelyek számára félálomban talán természetesek. Az álom kiegészíti a foghíjakat, sebtiben betömi a réseket, ha mégoly csiricsárén is.- ... s gyerekek amikor, mondom, az istenbasszameg, felkaptam a kalapom, és útnak indultam a sötét éjszakában, semmi másra nem számíthattam, mint amikor Rónai... igen, Rónai volt az, aki... és akkor szivarra gyújtott... - és Tádeusz bácsi ajka lefittyedt, apró nyálcsepp nyújtózott rajta, lustán lecsöppent a gallérjára, és mi halkan néztük őt, tátott szájjal, ahogy hangos szusszanással álomba merülve magával viszi a történetét. Anyám halkan ránk pisszegett, pedig semmit sem szóltunk, csak csodáltuk ezt a termetes testet, ahogy mozdulatlanul hever a fotelban, és a gallérján kerek folttá szelídült a nyálcseppet mohón itta be a pamut. Bajuszszálai ritmikusan ki-be hajlottak, széles orrcimpái pumpálták a levegőt.

Anyám szótlanul terelt minket a hálószobánkba, hangtalanul lépdeltünk felfele a recsegő lépcsőn, amely pattogó, nyikorgó hangokat adott, de annyira jellegzetesen, hogy már kívülről fújtuk, hogy melyik lépcsőfoknál hogyan reccsen az ősi parketta, és gyakran utánoztuk is, csücsörítve, a hangokat. Most nem lehetett, mert Tádeusz bácsi álomba merült. Apám tényleg, ahogy sejtettem, lent aludt a dolgozószobában, anyám pedig semmiképp sem akarta, hogy felébredjen, mert, ahogy mondta, bizonyára butaságot csinálna. Mi nem tudtuk, mi az a butaság, de nem is szerettük volna megtudni. Anyám békés arccal kitárta az emeleti ajtót, és tudtam, hogy azonnal le fogja oltani a villanyt, ezért hozzábújtam, belefúrva arcom illatos köpenyébe, halkan nyöszörögtem.- Anya, elmegy Tádeusz bácsi?

Nem tudtam, mit érzek. Anyám felsóhajtott.

Ne aggódj kisfiam, visszajön.

Tudtam, hogy reggelre hűlt helye lesz, de egyszer majd, egy év múlva, ki tudja mikor, felpattan a nagyajtó, megjelenik Tádeusz bácsi, magához szorít, és hangosan nevetve beleszuszog a fülembe.