Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Bókay Antal: Szerelem analitika
26 Új Dunatáj • 2005. március Bókay Antal SZERELEM ANALITIKA - JÓZSEF ATTILA 1928-BAN A szerelem vitathatatlanul a lírai hang legősibb és mindig visszatérő témája, az én egyik olyan kitüntetett élménye, amely minden korban karakteresen definiálta a személyes megfogalmazhatóságának kereteit, útjait. Egyáltalán nem könnyű ezért megmutatni azt, ami a szerelem egy meghatározott költői felfogásában új és más, hiszen az ősi gyökerek miatt elválaszthatatlanul egyszerre ismétlődik a régi és megformálódik valami eddig sose volt. József Attila számára a szerelmi költészetben „Ady kínálhatta az elutasítandó vagy éppen pretextuális érvényességgel bíró mintákat”1. Ady nagyszerű tablóját írta meg a romantikában gyökerező, de a szimbolizmus modernségébe átemelt szerelmi élménynek. Ebben természetesen bennfoglalt a „másikban való önmegtalálás lehetősége”2, de ennek keretei a szimbólum, a hangulati alapú korláttalan fantázia mentén alakítódnak ki. József Attila 1928 körül már egy alapvetően új irányú szerelmi lírával próbálkozik, melynek nincs párhuzama a kortárs magyar költészetben. Szabó Lőrinc, az a kortárs aki hasonlóan sok szerelmi témájú verset ír, igazából profanizált romantikus, nem lép túl azon a kereten, amit Ady is gyakorolt, mert egy misztikussá transzformált saját én mentén teremt a szerelemből olykor nehezen elfogadható egyoldalúságú férfi-sovinizmust és a másikban való önmegtalálás helyett a másik (el)használatával történő önmegtalálást gyakorolja. Az Ady-József Attila szerelmi költészetek különbsége egy átfogóbb, mélyebb újításból fakad: József Attila késő-modern szelf-felfogásából származik. A szerelem József Attilánál nem az élmény-metaforizációra, hanem az élménnyel homológ (belső) tárgyiasságok kidolgozottságára és szintaktikai értelemben is megkonstruált hátterére épül, szigorú analízisre és nem hangulati szintézisre törekszik, és a metaforikus-szimbolikus prezentáció helyett a szerelemhez adekvát tárgyak, személyek, események identikusságát, és ezen identikusság belső struktúráját (vagy éppen ennek megbomlását) elemzi. Úgy tűnik számomra, mintha már 1928-ban a szerelem, (és persze a szelf) kapcsán is érvényesülne az a poétikai alapelv, amelynek legvilágosabb megfogalmazása az 1936-os Halász Gáborhoz írott levél fennmaradt részletében található: a költő egy nehezen dekódolható belső állapotnak keres, talál megfelelő világ-konstrukciós tényeket és a belső világ értelmeit ennek a megragadható, megtalált külvilágnak az elemzésén, képi kiépítésén és felbontásán keresztül végzi el. József Attila szerelem-filozófiájának (és talán egész költészetére érvényes alapállásának) összefoglalója az, hogy a szerelem és a szeretve levés az én meglétének és az én megismerésének alapvető előfeltétele. Az, hogy a másikhoz való kötődés nélkül
