Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek

12

Ui Dunatáj • 2005. szeptember

pici elmozdulás érezhető a semleges pozícióból a humor irányába, de ennyi éppen elegendő ahhoz, hogy minden más indulati elemet kizárjon. Kizárja a részvétet is a mélyen tragikus történettel szemben. Talán abból a megfontolásból kiindulva, hogy a részvét hangsúlyos helyzetbe kerülve az érzelgősség és szentimentalizmus felé mozdítaná el a szöveg hatását.

***

Az Esti Kornél-kötetről (melyben a Barkohba még nem szerepelt) Babits Mihály írt a Nyugatban, Könyvről könyvre című egyszemélyes könyvkritikai rovatában. Újra betegen feküdt. Kosztolányi két májusi levelében is arról tudósította Füst Milánt, aki Dubrovnikban tartózkodott (Déry Tiborral), hogy „Babitsnak veseköve van, elájult, rosszul van. Ilonka idegbetegen fekszik”.81Babits a szívére panaszkodott kritikája elején.

„Ezt a cikket megint betegágyban írom; a szívem ritmusa bomlott meg; mozdulatlanul kell feküdnöm; még beszélnem is csak keveset szabad; nem maradt számomra más, mint írni és olvasni. Hadd említsem meg hát ezt a remek magyar könyvet, amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt: Kosztolányi Dezső Esti Kornél-járói van szó.”

Ezek voltak az első mondatok. Az elkövetkező mondatokban aztán finom, hegyes kis tűket helyezett el. Előbb atelier-regénynek nevezte a könyvet, ami méltánylásnak hangzott, de nem Kosztolányi számára. E megnevezés jelentési övezete évtizedes távolba vezetett vissza, amikor Ady azt írta róla, hogy irodalmi író, aki nem kínál emberi dokumentumokat.82 Irodalmi írónak lenni nálunk mindig becsmérlésszámba ment, Kosztolányinak nem hegedő sebe és nem múló emléke volt ez a titulus. Babits a következő mondatokban visszavonta az atelier-regényből a regényt. Nem regény, még csak nem is novellák füzére. Igazi novella is talán csak kettő van benne.

„A könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés novella-formában. (...) Sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket kissé üresnek is találnám.”

Kérdezhetjük, mi talált hát Babits a kötetben beteg „napjai örömére”? Az írások nyelvét, stílusát, azt, hogy Kosztolányi „nagyszerűn tud magyarul (...) mondatai szinte érzéki élvezetet adnak”. Valami kis gáncsot azért még itt is vetett, Kosztolányi nyelvészkedését „nyelvészeti dilettantizmusnak” nevezte, de ezt már nem bántó éllel tette.83