Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 2. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek

Kenyeres Zoltán • Párhuzamos történetek 39 Az Eszmélet a magányos értelem verse, amint szemléli a világot, az ember vi­lágát és a természet világát. Az érzékelés verse, a látásé és hallásé: pontos megfigye­lés, elmélkedő leírás: értékelő vélemény kimondása nélkül. Az epokhé verse. Vágó Márta számol be egy beszélgetésről, amely József Attila és a két Kecskeméti testvér, György és Pál között folyt még a 20-as évek végén. A két Kecskeméti testvér elméleti kérdésekben nemzedékük legfelkészültebb tagjai közé tartoztak, a beszélgetés idején éppen visszatértek Németországból, feltöltődve a német filozófia legújabb eszmél­­kedéseivel, a fenomenológia fogalmaival és gondolataival. Pál vetette fel az epokhé fogalmát: már a görögök ismerték, mondta, a koncentrálásnak azt a fajtáját jelenti, amely felfüggeszti és kikapcsolja az ítélkezést. A görög kifejezést aztán szoros vonat­kozásba hozták Husserllel és az intencionalitás eszméjével.66 Az Eszméletet ebben az értelemben lehet az epokhé versének nevezni: a tiszta, semmitől sem megzavart figyelem verse, egyetlen törekvése a tömör lényegszemlélet. Ilyesmire csak a tökéletesen magányos Én képes, erre csak teljes egyedüllétben van lehetőség. Aki megszólal a versben, teljesen és tökéletesen egyedül van: ennél ma­gányosabb világban-létezést elképzelni is alig lehet. Evvel szemben a [Magad emész­tő...] éppen nem a magányosság verse, hanem a valaki máshoz való odafordulásé. Az Óda is ilyen. Az is megszólítás, az is odafordulás. Ebben a líraszemléleti vonat­kozásban közel állnak egymáshoz és távol vannak az Eszmélettől. Ez a közelség po­étikaiig fontosabb tényező a keletkezés pontos filológiai meghatározhatóságánál, de egyszersmind tovább valószínűsíti a Babits-vers 1933-as keletkezését. Hegel sze­rint a lírában a magába merülő szubjektivitás szemléletével van dolgunk, és persze mindhárom versben ez a magába merülő szubjektivitás van jelen, de megnyilatkozási formájuk különböző. Az Óda és a [Magad emésztő...] a megszólító versek típusába tartozik: odafordulás valakihez, mégpedig a vers fiktív terében konkrét odafordulás. Mintegy elfordulás a magába merülő szubjektivitás pozíciójából és valakinek a meg­szólítása. Az ilyen elfordulást és odafordulást nevezik aposztrophénak. Az Óda és a [Magad emésztő...] aposztrophé jellegű vers, nem epokhé, mint az Eszmélet, esetük­ben éppen nem az érzékelés tárgyilagossága teszi azt a lényegszerűséget, amelyre a megfogalmazás törekszik, hanem a szubjektum irányulása, törekvése, vágyakozása, akaratlagossága. A két aposztrophé-vers között keletkezett egy furcsa kereszteződés, azt is lehetne mondani, hogy furcsa felcserélődés. József Attila levél kíséretében elküldte az Ódát címzettjének, Marton Mártának, aztán ugyancsak levél kíséretében elküldte Babits­nak is, Babits meg is jelentette a Nyugatban. Az Óda, mint megszólítás evvel célba ért, a megszólított valóságosan megszólíttatott. A minden bizonnyal Babitsnak szó­

Next

/
Thumbnails
Contents