Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Szigeti Lajos Sándor: Isten fűszála
104 Űj Dunatáj • 2005. március Szigeti Lajos Sándor ISTEN FŰSZÁLA (PistAttila) A fenti alcím nem klasszikus onomasztikai megfejtést kíván indukálni, azaz bár József Attiláról szólok, nem arról, hogyan kellett Attilából Pistává lennie, nem arról, mit jelentettek a nevek szimbolikusan és metaforikusán az életműben, hanem arról, hogyan érinti meg Baka István, azaz Baka Pista életművét a József Attila-ouvre, annál is inkább, mert a hagyománytörténés szempontjából az irodalomtörténet eddig jóval kisebb jelentőséget tulajdonított e kapcsolatnak. A Baka-szakirodalom a magyar költészettörténetből többeket emleget részletesen, akik hatottak a költőre, korai lírájára vonatkoztatva elsősorban is Adyt, Nagy Lászlót, majd Vörösmartyt, későbbi korszakára mutatva Kosztolányit és Juhász Gyulát. Sajátos az orosz kód is, melynek legjellemzőbb költői Ahmatova, Cvetajeva, Gumiljov, Jeszenyin, Mandelstam, s az újabbak közül pedig Brodszkij és Szosznora. Ahogy a fenti felsorolást látjuk, érzékelhető talán az is, hogy Bakát leginkább azok a költők érintették meg, akik fontosnak tartották a képben való gondolkodást, illetve ha adott esetben racionálisabb-intellektuálisabb költőről van is szó, Baka akkor is inkább a metaforikus, képi beszédmódra figyel az adott lírában. Már a legelső Baka-versek is érzékletes költői képben valósulnak meg, a klasszikus „tájversekre” emlékeztető módon. Nyilván ezzel függ össze, hogy a magyar költészetből Ady Endre biblikussága és zsoltárossága, az orosz költészetből Jeszenyin imazsinizmusa mutatkozik meg. Miben lel rá mégis József Attilára is? Korai költészetében olyan kompozíciós megoldásokkal él Baka, mint amilyenekkel József Attila az 1932-ben írt verseiben, mint a Holt vidék vagy a Ritkás erdő alatt, azaz „poénverseket” ír, melyek - függetlenül a tematizáltságtól - a zárószakaszban egy antroporfizált tájba visznek bennünket. Találkozik Baka József Attilával abban is, hogy őt is jellemzi a jambusi sorok gagliardikus fellazítása, az időmértékes verselést és a magyar nemzeti versidomot egyaránt magába olvasztó szimultán technika, más esetekben pedig a magyar kevert ritmus alkalmazása, s a versek szonettszerű lezárása. Mindez önmagában is korszerű és jelentést hordoz: mégpedig a bizonyosság igényét, azt, amit József Attila így fogalmazott meg Szürkület című versében: „Még jó, hogy vannak jambusok, s van mibe beléfogóznom”. Verbálisán is megjelenik József Attila már a korai Bakánál is, mégpedig oly módon, hogy a Vörösmartyra, Adyra utaló antroporfizált természeti táj funkcióját a vá
