Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

furcsa keveredése; hidrogénbombával egy cipőkanál ellen! így szövi tovább gondolatait függőbeszédben a hős, s még arra is van ereje, hogy a cipőkanál-témát viszszakanyarítsa az akasztófához, mellyel választott szövegrészünk kezdődött. Szerzői bravúr? Ügyes technika? Szívesebben hisszük, hogy mélyen megszenvedett és tévedhetetlenül ugyanoda futó logika működik itt: a halál terében monomániásan minden ugyanoda fut.

Erős váltásokkal dolgozik a szöveg. Bár zárt térben, szoros tér- és időbeli paraméterek közt és egyetlen szereplőre fókuszálva, annak meggyötört tudatában s a kicsiny szoba zárt terében zajlik, ami történendő - a tematikus váltások is számottevőek, s hozzájuk idomul a stilisztika és a narrációs technika is. Most egy hosszabb szövegrész következik, mely a lakás keretei közt mutatja a férfi vergődő ténykedését. A mosdóról és az elfelejtett névről már ejtettünk szót. Az éles, meghökkentő és erős hatású váltások a mondattanban is érvényesülnek. A Brasch Izidor-féle cipőkanál leírása tele van felsorolásokkal, zsúfolt, hosszú mondatokkal, kérdésekkel. Lezárása egy függőbeszédben fogalmazott ironikus mondat, egy fricska, egy fintor önmagának („Végtére is, ha meggondoljuk, nincs rá nyomós ok”). Az új bekezdés meghökkentő mind tartalmában, mind rövidségén belüli kettétagoltságában, mind a két mondatfél különbözőségében („Kiment a vécére, és elfelejtette a nevét.”). Az első közlés legfeljebb közönséges, legfeljebb nyers és irodalmi műben - akkor még! Hajnóczy korában - kissé szokatlan (minek leírni, hogy a hős kimegy a vécére?). A második tagmondat viszont (s így együtt a kettő): felejthetetlenül kemény váltás. A nyersen blaszfém és a szikár, kommentár nélküli rettenet együtt-működtetése, a maga önmagában értetődőségében. A férfi mindennapjaiba látunk, s ő ezt a jelent, ezt a jövőtlenséget éli.

A lakásban vagyunk még, de a valóság kibillen, s ha valaha létezett is, keretei mostanra rugalmassá válnak. A sebzett tudat működészavarai felerősödnek. Pár perc még, s a férfi átadja magát rémképeinek.

Az irónia, ez a nyers, fanyar kísérő, mely még a név-elfelejtéshez és a mosdóból való kimeneküléshez/szabaduláshoz is oda-társult („Végre a zárba helyezett kulcsra meredt, megforgatta a kulcsot a zárban, és a vécéből kilépve szabad embernek érezte magát”), a szabadság torzképét, majompofáját adva - a következő bekezdésre egy már többször hallott s így most csak felidézett jelzőbe szorul vissza. A férfi állapota válságos, Mészöly Miklóssal szólva (Film), a hős „tudatködös” állapotba került, elvesztette saját személyisége határait, memóriája cserbenhagyja. Valóság és vízió közt a határ bizonytalanná válik. S e rémséges perceken alig enyhít (inkább ellenpontoz, aláhúz) a „gyógyhatású szikvíz” önironikus, az önhazugságot leleplező kifejezése. Talán nem is az a leghelyesebb, hogy „csökkenőben van” az irónia a szövegdarab előrehaladtán; helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy átalakulóban, még inkább: alakulóban van. Az irónia mint viszonyulási mód (egy a keserűbb, fanyarabb fajtából, hihetetlenül

12