Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

Ezt a »szőke Viki« mondta, azután, hogy ő inkább elunta, mint föladta az eredménytelensége miatt hirtelen mulatságos és szégyenletesnek tetsző birkózást a lánynyal, aki a »«küzdelem alatt szétvetett térdei közt egy fül nélküli piros fazekat tartva zöldborsót fejtett az ágyon. [...] Vagy talán Gabi - ezúttal konyha helyett »odabent« a kettős ágyon - hasonlított akár egy csöppet is a szekrényajtóról rá mosolygó gyönyörű lányhoz, mikor bal kezének répavörös, repedezett körmű ujjai közül megmarkolta és megrázta egyiket: a »gyűrűsujjat«:

»Ne nyúlj hozzám! Ne nyúlj hozzám! Majd ha gyűrűs menyasszonyod vagyok!«” [248.])

Ahogy hideg és elutasító ez a szerepjátékot játszó, a rockopera dallamára szeretkező széplány is. Rossz szájízt hagy maga után a jelenet, s ezt csak fokozza a rákövetkező, túl hosszúra írt (meggyőződésünk: szándékosan!) monológ, amit a narrátor az elköszönő lány szájába ad. A fele is elég lenne arra, amit el akar mondani, ismétli önmagát, feleslegesen bőbeszédű eddigi hideg, ingerszegény viselkedésével szemben, így ez a szándékolt túlírás válik, formából, tartalomképző elemmé. Modoros és gyerekes ez a hosszú beszéd, a lány eddigi szótlanságához képest (keveset beszélhetett ott a szobában is, hisz, mint megtudjuk, csak a cigarettákat szívták, és hallgatták a muzsikát), de a szöveg sem adott lehetőséget neki a beszédre, csak most, ezt a magánbeszédet engedélyezte. Ez következetlenség. A „Magam szoktam aludni” - mondat jobban fakad a lány felvázolt karakteréből és a leírt helyzetből. Indokolatlan, banális bőséggel áradó szavak teszik újfent elbizonytalanítóvá, labilissá a szöveget. így nem az a lány beszél, akit ebben a novellában megismertünk. így inkább a Grazia Deledda-betét megálmodott lánya beszélhetett: az érzelmesebb, líraibb alkatú lehetett. A magánbeszéd utolsó mondata még reflektál is a kapcsolat - s a novella - egészére, értelmezi azt: „Nem haragszol? Befejeztük. Hidd el, csakugyan így érzek, s az igazat mondom. Azt hiszem, mindketten szorongunk, félünk egymástól.” (660.) Ez a mondat adhatta Szerdahelyi Zoltán szájába az értelmezést, amit a Helle Máriával való beszélgetésbe illeszt: „A novellában megjelenített alakok lényegi ambivalenciája (ami, végső soron, szeretetképtelenség) ugyanis - eltekintve a konkrétan igazolható vagy cáfolható élettényektől - egy korosztály veszteségeit juttatja eszünkbe. Hiszen ők ketten, magányosságuk, s bizonyos kétségtelenül meglévő rokonszenv okán, lehetnének együtt szerelemben is - de valamiért mégis taszítják egymást.”16 Ez a mondat a két ember egyszeri, eseti viszonyából társadalmi jelenséget csinál, a felelősséget az elidegenítőeldologiasító, félelmeket generáló korra hárítja - joggal/vagy jogtalanul.

A fiú érzelmeit, reakcióját, véleményét nem ismerjük meg. Egy cselekvéssort látunk: miután megkapta a kapukulcsot, elhagyja a házat, és hajnalig sétál a néptelen tavaszi (a lányon vékony nyári ruha volt!) utcákon. Mit érez és gondol mindeközben - rejtve marad az olvasó előtt. A narrátor nem avat be bennünket saját lelki életébe; a

18