Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

félrevezet bennünket: e képek nem H.-t ábrázolják, nem az ő fényképei - amennyiben H.-t valós személynek és nem fikciónak tekinthetjük. Legalábbis nem Helle Mária fényképei e fotók, ezt az ő visszaemlékezéséből tudjuk. Mint mondtuk, e visszaemlékezésekről nem biztos, hogy tudnunk kell, a szövegértelmezésnél pedig mindenképp külső mankónak tekinthetők az ilyen információk, s mint ilyenek - tévútra vezethetnek. Azonban magunktól sem hinnénk Hajnóczynak, mikor a két képről ezt állítja: „Nézzük meg mindkét fényképet, amelyet emlékül tőle elloptam.” (659.)

Ezek nem amatőr képek: a nő öntudatos, rendkívüli, modellszerű szépsége, a szögek, beállítások, tónusok, fény-árnyék stb. poentírozása művészfotóra vall. De a mondat maga is fals: a narrátor azt akarja velünk elhitetni, hogy ezeket a képeket még annakidején, hét évvel ezelőtt, azon a sajátosan alakuló egyetlen találkozáson lopta el (volt mersze! volt ideje! volt módja!) a lány lakásából. Nem; szépséges szöveg-, anyag- és történetidegen zárványok ezek, melyek ál-dokumentumként kerülnek, hamis, de feledhetetlen illusztrációként ebbe a furcsa, kevert műfajiságú írásba.

Felszólíttattunk (Hajnóczy Péter kedves szenvedő szerkezetével élve), hogy megnézzük mi magunk is az „ellopott” fényképeket. Ezzel a felszólítással cinkosság létesíttetik (!) a szerző-narrátor és az olvasó között. Mintha mi magunk is szerzőtársakká lépnénk elő. Ez az érzés megmarad, sőt fokozódik a továbbiakban azáltal, hogy még kérdeznek is tőlünk, mintha mi is beavatottak lennénk, mintha felelni tudhatnánk. („Akkor is olyan lett volna simogató keze, mint amelyet gyíkbőr borít? Elvénült pórusok, faggyúmirigyek pórusai? Akkor is?!”/659./) Méghozzá már-már erőszakosan, háromszor is kérdeznek tőlünk. Válaszadási kényszer támad bennünk, mintha faggatnának, mintha tanúk lehetnénk a mesélő múltja mellett. Holott erre a bizarr, már-már morbid kérdésre nem lehet választ adni. A szép, fiatal H. keze nem lehetett ilyen riasztó, de nem lehet még a hét esztendővel idősebbé sem. Ilyen kéz, amilyen itt leíródik, talán nincs is. Talán egy halotté.„Akkor is?!” - az erőszakos, makacs kérdés azt sugallja, hogy mert most igen, ilyen. Félelmes rés, az idő áthághatatlan, visszafordíthatatlan rése nyílik a szöveg eddig is repedésektől és vágásoktól szabdalt testén. Válasz persze nincs. Csak bennünk hatalmasodik el a bizonytalanul rossz közérzet. Valami jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan, amit még a tetejében nem is értünk, nem tudjuk hová tenni. Kivel is találkozott a narrátor hét év után, s mi történhetett ezek alatt az évek alatt a nővel, ha hihetünk a szövegnek, s a szép H. valóban ilyenné vált?

Nem, semmi kétség: ez nem novella; ez valami más. Magánbeszélgetés, visszaemlékezések magnetofon-felvételen; hangos gondolkodás. Esetleges, a pillanathoz kötődő variánsok hirtelen, önreflexív kiöntése. És minden külön bekezdésben, a szöveg-látvány szintjén is darabolt, összefércelt montázs. Kínzó kérdéseit a beszélő leginkább önmagának teszi fel: emlékeit s az időt vallatja.

15