Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Kolontári Attila: Illyés Gyula a Szovjetunióban

50

ŰJ DuNATÁJ • 2004. DECEMBER

amelyet nem lehet békés szóval megértetni?” Kérdéseire az író nem kapott megnyugtató választ.

A folyamatos változás, a lendületes építkezések mögött Illyés egy állandó és konok jövővárást vél felfedezni, ami sok minden alól felment a jelenben. „Földszintes házban már lakhatnánk, de mi emeletes palotát rakunk, közben, ha kell, barakkokban is meghúzzuk magunkat.” Nem kerüli el a figyelmét az sem, hogy ezt a bizonyos palotát sok helyen a „mocsár ostromolja”. Többször találkozik az új épületek környékén sár- és szeméttengerrel, lehulló vakolattal, repedező betonlépcsőkkel, a külcsín olyan hibáival, melyek eltüntetése mindössze félnapi munkát igényelne, de, mint írja, az oroszok nemhogy a kulisszákhoz nem értenek, mint egykor Patyomkin, de a színpad tisztántartásához sem. Minden szimpátiája ellenére nem tud irónia nélkül elmenni az „új idők hőse”, a teremtő munkás mellett sem, aki teáját szürcsölve, „mint hajdani regényekben a gróf, elégedetten végigdől a kereveten. Kitekint az éjszakába, majd bakancsát is feltéve a plüss-terítőre” folytatja beszámolóját a gyár történetéről.

Illyés Gyula saját bevallása szerint szovjetunióbeli tartózkodása alatt tanulta meg gyűlölni a „történelmi szükségszerűség” kifejezést, melyet általános kibúvóként használtak, ha kényelmetlen kérdésekre adandó válasz elől ki akartak térni. „Jöjjön vissza két-három év múlva, és akkor nézze meg, hol tartunk, mennyit fejlődtünk!” - ez a refrénszerű válasz azonban kevéssé elégítette ki az írót. Nem tud maradéktalanul egyetérteni ezzel a „jelen semmi, a jövő minden” érzéssel. A Szovjetunió számára egy félkész, befejezetlen ország, ahol az egyetlen stabil pont talán a folyamatos erjedés, változás, mozgás valamiféle ismeretlen jövő felé. Illyés Gyula egyáltalán nem osztja Malraux optimizmusát, miszerint amennyiben nem jön közbe háború, „itt kezdődhetne az a valami, amiről mi Szabadság néven álmodozunk”.

Illyés Gyula utazása és a könyv is befejezetlen maradt. Az író nem jutott el utolsó kiszemelt úticéljához, Gorogyec városába, az óhitűek egykori központjába - a környékbeliek szerint - a világ legszebb helyére. Mivel az óránként közlekedő komp jó orosz szokás szerint már 2-3 órája vesztegelt a túlsó parton utasokra várva, csak a távolból tudta megszemlélni az aranyló hagymakupolákat, az egykori kolostort, melyen az új idők jeleként vörös zászlót lengetett a szél. így óhatatlanul is a kielégítetlenség érzése keletkezik benne. „Úgy érzem, utazásom éppen ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott, azon a magaslaton várt volna a magyarázat az orosz kérdésre, mindenre.” A lezárás illetve lezáratlanság akár szimbolikusnak is tekinthető. Az író kételyei megmaradtak, bizonyos vonatkozásokban talán erősödtek is. A most elmondottak fényében Illyés Gyulát sem az eretnekek, André Gide nyomán a „visszatérők”, sem a