Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 1. szám - Lajta Erika: Három tárcanovella

Lajta Erika • Három tárcanovella

33

Randevúm egy fejlődő ország állampolgárával

Az első randevúm politikai tett volt. Kiállás a népek barátsága, testvérisége mellett, a faji megkülönböztetés ellen.

Amikor hízelegni akarok magamnak - s ez gyakran fordul velem elő! -, így értékelem a történteket, de tudatában vagyok annak, hogy másfajta megítélés is lehetséges. Éppen azért írom le ezt az esetet, hogy a minősítés terhét egyszer s mindenkorra levegyem a saját vállamról, és áttegyem másokéra.

Induljunk el a jelenből, még akkor is, hogyha ez az az igeidő, amelyből a legnehezebb kimozdulni.

Ha én ma azt a szót hallom, hogy néger, akkor a következő dolgok jutnak az eszembe: kifehérített bőrű vagy olyan ügyesen fényképezett rocksztárok, akiknek az arcáról a fotós minden negrid jelleget eltüntetett... bokszvilágbajnokok... élénk színű ruhákban a dobok vad ütemére ringó, karcsú, sötétbarna testek... törzsi harcok rengeteg halottal... az éhségtől szánalmasan felpuffadt hasú, pálcikalábú gyerekek.

Tizenhat éves koromban a néger szó mást jelentett nekem.

Az elnyomott színes bőrű lakosság polgárjogi harcait Amerikában, amiket Angela Davis gyapjas afrofrizurája jelenített meg, mindennél meggyőzőbben. A Ku- Klux-Klan rémtetteit. A gyarmatok sanyarú sorsát. Az éhezést. És persze a dzsesszt.

Ahogyan ma is ritkán látok négereket, akkortájt se sűrűn találkoztam velük - bár a szocialista irányba elinduló fejlődő országok ide, Magyarországra is küldték a fiataljaikat tanulni.

Közéjük tartozott az Angolából érkezett Ahmed Umar is.

Úgy ismerkedtem meg vele, hogy megszólított. Megkérdezte tőlem, merre találja a Vörösvári utat. Biztos voltam benne, hogy ezt ugyanolyan jól tudja, mint én, mégis készségesen elmagyaráztam neki.

Ekkor még nyíltan az arcába néztem. Sötét bőrére a duzzadt, halványrózsaszín szájat mintha csak tévedésből nyomták volna rá; széles orrgyöke azonban nagyon is a helyén volt: sikerrel támasztotta meg húsos orrát.

Ő nem az arcomat nézte. Éppen az a magas nyakú pulóverem volt rajtam, ami a legjobban az alakomra simult, s így két mellem, mint valami tőlem független, fürge ikerpár, minden lépésemre vidáman ugrabugrált.

Ahmed Umar megköszönte az útbaigazítást. Aztán egy kicsit pöszén ugyan, ám nyelvtanilag kitűnő magyarsággal megkért, hogy találkozzunk másnap délután.