Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland
András Sándor • A kaland 25 ezt a történetet az angol pszichológusról meg a lányról, valamit írnom kell, a fogorvosnál is írtam, csak úgy a fejemben, az általános unalom ellen tenni kell valamit, bár semmi sem segít, nem igazán érdekel a dolog, nem is tudom, miért írom, miért éppen ezt, legfeljebb arra jó, hogy beleszőjem ezeket a gondolatokat, érzéseket, akkor talán ki is írom őket magamból meg el is tussolom, hiszen fikció az egész, legfeljebb nem jelentetem meg, ha sikerül a sofőr, ha tényleg megpróbálom, ki tudja. Vacsora után átmentek egy borpincébe és beszélgettek filmekről, autókról, a politikai helyzetről. Heribert érdeklődött a pszichiáter élményeiről, lan pedig Dél- Amerikáról, ahol sohasem járt. Amikor belemelegedtek egy-egy témába, a lány nem jutott szóhoz. Csak ült és figyelt, arra gondolt egy ízben, futólag, hogy mindig szeretett volna úgy belemelegedni valami komoly dologba, ahogyan ez a két férfi tette, ahogy férfiak tudnak. Gyerekkorában állandóan fiúkkal játszott, bevették maguk közé, csak később értette meg, hogy sohasem teljesen. Sokszor kikérték a véleményét döntő kérdésekben, olykor meg is fogadták, de az talán egyszer sem fordult elő, hogy javaslata védelmében vitába melegedett volna. Véleményét csak ismételni tudta, különféle, olykor fantasztikus érvekkel támogatni már nem. Érveit vagy elfogadták vagy elvetették, mint hadvezérek egy pap tanácsát jóslatát az ókori időkben, vitába nem szálltak vele. Heribert is, lan is lelkesen beszélt, az egyik Dél-Amerikáról, az ottani utcákról, városokról, emberekről, a másik a pszichológia problémáiról, mennyiben fontos vagy nem fontos, hogy a paciens valóban akarjon számára hasznos eredményt. Közben önkéntelenül is érzékeltették szóhasználatukkal meg hangsúlyozásukkal, hogy lelkes biztonságuk csak a másiknak szól. A rezignációnak ezen az emberi fokán találkoztak igazán össze, bár érdeklődésüket a másik elevensége vonzotta, most honnan tudom én, hogy mi vonzotta őket, hogy Ingrid mire gondolt, ráadásul futólag? honnan tudom, hogy bárki mire gondolt, mit érzett? mire emlékezett? isten állítólag mindent tud, akkor ezt is tudja, ha ez az állítólag nemcsak állítólagos, de nekem nincsen hozzá közvetlen vonalam, mondják újabb időkben, a telefon-korszakban, nem járok hozzá eredményes kihallgatásra, amikor is én hallgatom ki őt, egykoriba fordított modern blaszfémiával. hát honnan tudom, hogy mi vonzotta őket, ha még azt sem tudom, nem is tudhatom, miért írok úgy, mintha tudnám, sőt mi több, miért írom, amit írok, legfeljebb azt, hogy miért írok: unatkozásom elkerülése végett csalinkázok szavakba, esetleg elmeélményekbe: ki itt belépsz, hagyj fel minden szerénnyel, hivalkodj váteszi, legalábbis cigányaszszonyi ősértékekkel. Végül beszálltak ismét Heribert kocsijába. Először, mint kiderült, Ingridet vitték haza. Nem hívta be lant, illetve nem vette természetesnek, hogy az vele tartson, a férfi pedig csak annyit mondott az autóból kilépő lánynak: „Akkor reggel hívalak, jó éj
