Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 3. szám - András Sándor: A kaland

András Sándor • A kaland

19

szakította magát, és hívta lant, jöjjön, azonnal, édes isten, mennyire unom a jelenlétét, most is, amikor nincs jelen, amikor mégis jelen van, bennem, mint egy rossz álom, csak ébren vagyok, és tudom, ebből nem ébredhetek fel, amíg él.

Amikor letette a kagylót, örömmel mondta: „lan van itt, most jött Londonból.” Heribert ismerte a nevet, Ingrid mesélt neki londoni másfél évéről. Ingrid öröme őszinte volt, nem zavarta, hogy nem tudja, mi lesz Heribert reakciója. Kíváncsi volt, hogy elmegy-e. Már délután gondolt erre a lehetséges estére, és nem tudta eldönteni, hasonló esetben ő mit tenne. Valószínűleg elmenne, udvariasságból. Esetleg megbántottságból. Mint nő, erre érezné magát indítva. A férfiakban azonban, úgy találta, mindig van valami brutalitás, ami tetszett neki, illetve azok a férfiak tetszettek neki igazán, akikben volt, a többieket csak barátnőként kedvelte. Ez a brutalitás megkívánta, hogy maradjanak, ha jól érzik magukat. Nem tudta eldönteni, ő maga hogyan viselkednék: büszke lenne-e, kíváncsi, dacos vagy sértett, de Heribertről azt gondolta, el fog menni. Ha nem egyébért, gyakorlati okból: sajnálná az idejét.

Öröme mögül hát figyelte a férfit, közben öntött magának az asztalon lévő borból. „Már több mint egy éve nem láttam - mondta -, de fogadom, épp olyan, mint a Victoria-pályaudvaron volt, amikor kikísért. Valamelyik tóhoz akar menni, még maga sem tudja, melyikhez, a Chiemsee-hez vagy a starnbergihez.” Arra gondolt hirtelen, mennyire bántotta is, hogy lan akkoriban nem tartóztatta igazán, bár tudta, nem fogja, amíg él, nem, biztosan nem. és ha akkor sem, amikor meghalt, nem riadok meg hirtelen, és egy pillanatig nem unatkozom, igen, nem, egy pillanatig nem. ez lenne a megoldás, a megriadás? de hogyan is lehetnék folyamatosan megriadva, állhatatosan? A poharat a szeme elé emelte, bal szemét lehunyva összehunyorított jobbjával nézte a kanapé előtti asztal lámpájának megtörő fényében. A fehérbor aranyosan nyugodott a pohárban, íze lebegett Ingridben, fejébe emelkedett, mint valami álom. Karácsony estét érzett, gyertyafényes fát a sötét szobában, az első pillantást, amikor apja, már tizenöt éve halott, megnyitotta előtte az ajtót. Egy régi képről ismét magában érezte azt az időtlen pillanatot. Aztán csak a poharat, a fényt, a szűrt bort és az üveg törékeny keménységét.

Heribert azonban maradt. „Annyit beszéltél róla, hadd lássam végre”, mondta. És magában hozzátette: hadd lássam, mit akarsz. Külsőleg teljesen rendjén volt, hogy Ingrid meséljen neki régi barátjáról, még az is, hogy az a tavak mellé készülő barát Münchenen keresztül utazva meglátogatja a hajdani barátnőt, de Ingrid viselkedésében valami zavarta. Töprengett, mi. Remélte, ha rájön, vele együtt az okára is. Különben sem kellett sietnie, felesége későre várta, mint a legtöbb napon. Nézte a lányt, aki még mindig a kis asztal előtt, vele rézsútosan szemben állt, itta a bort. Rámosolygott a