Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 3. szám - Báthori Csaba: Vers (Mások nyomában)
Báthori Csaba • Vers 7 Báthori Csaba MÁSOK NYOMÁBAN Ma komolyan vesz. Vasárnapi vérrel közeledem, lüktető orrlikakkal, késsel a számban. Mind hosszabb az utca, a szürke, kivékonyodott kötél, amely a szűk találkozószobába vezet. Kussol bennem a gyönge állat, kopogtatok. Behozom azt a pontot, ahol én véget érek, és bezárnak a dolgok. Követ, kezet, rézkilincset egyformán érzek, nincs semmi fölösleg vagy lágy dísz érzelmi ötleteimben. Nem túl sok mélymenet: csöndben szemelnek ki a szétszóratásra. Senki vagy, ha nem fizetsz azért, hogy valaki vagy. Érintés nélkül vezet magába, a fekete kontinensre. Megöl, mert meghal. Bár lehetne puha bundás, mint egy medvepina. Saját szívétől északra lökték az évek. Anyámig. Bazalt, vagy eleven gipsz, mozdulatlan. Hát mormogunk egymásból, mint a tenger. Penészes kis mosolyt mosolyog, én meg leng*, kamasz szavakkal hallgatom a bosszú, gyűlölet, önvád, morajló igyekvés és rideg barátkozás zörejeit. Most merítek erőt ahhoz, hogy később senkinek nevezzem. Lemorzsolom a délutánt. Miközben helyben kinyírom emlékeimet. Amit mond, erőszakosan zuhog
