Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 1. szám - Kincses Katalin: A társadalom szélén

6

Úr Dunatáf • 2003 március

ból lehetett vizet venni, az ágy melletti sarokban ruhák és rongyok egymásra halmozott kupaca tette teljessé a berendezést.

Évike sírós hangon folytatta a panaszkodást, elmondta, hogy élettársát kiutasította a lakásból, mert elveszi a pénzét, iszik, hangoskodik, nem hagyja őt pihenni, pedig most nagy szüksége van a pihenésre, mert nagyon rosszul érzi magát, sokat kell köpnie, ilyen állapotban nincs ereje orvoshoz menni. A szomszédját szokta megkérni, hogy egy kis ennivalót vásároljon, de. még enni sincs igazán kedve.

Miután kollégám felajánlotta, hogy haladéktalanul szól a háziorvosának, az asszony vonakodva beleegyezett, majd elbúcsúztunk tőle.

Megtudtam még róla, hogy - bár inkább hatvan fölöttinek néztem -, még csak negyvenes évei végén jár. Néhány éve jött fel vidékről az akkori élettársával, ezt a szükséglakást az önkormányzattól kapták. Élettársának későbbi halála - annak ellenére, hogy sokat veszekedtek, sőt verekedtek - nagy megrázkódtatást jelentett az asszonynak. Évike többször volt kórházban, ahonnan előbb-utóbb mindig megszökött, de remélhető, hogy a mostani rossz állapota miatt sikerül majd hosszabb ideig benntartani. Valóban így történt, az orvos mentővel a tbcosztályra szállíttatta, így sorsa egy időre elrendeződött.

A rendeződés persze csak átmeneti volt, mert amikor néhány hónap múlva kiengedték a kórházból, a közeli kocsmában alkoholos állapotban aláírt egy papírt, mely szerint lakását elcseréli egy vidéki ingatlanra. A lakásért cserébe nem kapott semmiféle ingatlant, sem vidéken, sem Pesten, így egyike lett a lakásmaffia nagy számú áldozatainak, és hajléktalanként folytatta tovább életét. Később végleg elmaradt a családsegítőből, ahová egy ideig fürdeni járt. Egy szintén hajléktalan ismerőse mondta el, hogy elütötte egy autó, és meghalt.

Molnár úr története nem végződik halállal, de vidámnak mégsem nevezhető. Amikor megismertem, egy cédula volt a kezében, amelyet szó nélkül a kezembe nyomott. A cédulán egy már nem itt dolgozó kolléganő nevét és ügyfélfogadási idejét olvastam. Molnár úr - mint később megtudtam - ekkor töltötte be ötvenynyolcadik évét, és már több éve munkanélküli volt. Külsejében alacsony, vékony ember, hosszú fehér szakállával a Mikulásra emlékeztetett. Elmondta, hogy élelmiszeripari szakmunkásként dolgozott egy konzervgyárban több mint harminc évig. Szakmunkás-bizonyítványának első oldalán egy Rákosi-idézet olvasható, mely szerint az ipari tanulók alkotják a munkásosztály tartalékseregét. Molnár úr viszont a munkanélküliek seregébe került, amikor a konzervgyárat privatizálták. A segélyek lejárta után közmunkára osztották be, ahonnan néhány hónap után elbocsátották. Összeveszett a főnökkel, mert szerinte durván beszélt vele, és elege