Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
Mészöly Miklós legpopulárisabb, s talán a legjobban sikerült műve a Megbocsátás. E regény tartalma emlékeztetheti olvasóját a Szárnyas lovak című novellára. Mindkettőben van egy központi motívum, egy kép, melyet nehéz kitörölni emlékezetünkből. Az utóbbi szöveg centrális motívuma a halott szerelmeskedő pár képzete, mely a földi világ romlottságára utal, míg a Megbocsátás feledhetetlen képe: a földön keresztalakot formáló női test a keresztény kultúrára, az isteni szférára utal. A mű telve van bibliai motívumokkal, az író gyakran használ keresztény szimbólumokat. Már a regény első oldalán megjelenik a központi motívum, mely végighúzódik a művön, s végül azzal fejeződik be. Ez a motívum a titokzatos, el nem múló füstcsík. Mintegy keretbe foglalja a történetet, de mivel szinte minden fejezetben megtalálható, magát a regényt teszi egyfajta lenyomattá. Ez a véset párhuzamba állítható a főhős nővére által készített Állatok búcsúja című képpel. Talán lehetne ezt egyfajta kép a képben technikának is nevezni, ahol a regény története örökre úgy marad, ahogy a regénybeli kép a falon. „S végre is megszokták, hogy a háznak új lakói lesznek, akiknek a búcsúja ezentúl mindennap most lesz időszerű”.1 A mű (bármely mű), szereplőinek élete is a mindenkori morfban időszerű. Maga a regény megfelelhet az Állatok búcsúja című képnek. Mint említettem, végigkíséri az a bizonyos füstcsík. Anita, az írnok felesége is ezzel a technikával készíti képét. Fémmel „füstöt” éget a fába, ez ugyanolyan lenyomat, történet, ahogy az író egyfajta vésetet készít a papírra tollával: „Egész beszélgetésünk alatt ezt a lassuló pillanatot várta, mikor az ujjaiban ott érzi már az egyetlen lehetséges vonal tervét. Ez a technika nem tűrt javítást, próbálkozást; olyan volt, mint a megbocsátás fordítottja.” A megbocsátás, az emberi kapcsolatokon ejtett hibák, foltok kijavítása egy folyamat, mely mindig korrigálható. Ellenben az író, a művész már nem változtathat. Szereplői a mozdulatlan örökkévalóságé lettek. Megdermedtek, mint Pompeji izzó lávája alatt a holtak. Már nem lehet szó megbocsátásról. Ilyen lenyomat a művön belül Anita arcán a seb is, mely egy, az apjától kapott, hajdani pofon eredménye. Örök maradt, megmásíthatatlan. Ha ez a technika a megbocsátás fordítottja, akkor mindez megbocsáthatatlan. Már nincs rá tér, a pofon elcsattant, a kép elkészült, és a regény befejeződött. Ahogy mondani szokás: minden végben ott van a kezdet is. Anita a képpel karácsonyra készült el, Krisztus születésével lezárult valami. Éjszaka befejeztem a képet. — Lehet, hogy ettől féltünk ...?” Születés és halál itt eggyé válik. Itt félelmet, űrt szül, nem megváltást. „Krisztusnak nincs helye ebben a kontextusban, hiszen ő a halottakból is élőt csinál, nem pedig az élőkből halottakat.”2 így teljeséggel nem tudjuk követni Thomka Beáta 2