Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében

eposzi kellékek alkalmazásával pedig tökéletes eposzparódiává válik. A mű hagyományos expozícióval kezdődik, ezt követi az invokáció, melyben a költő az isteni hatalmak helyett a borral telt üveghez fohászkodik ihletért. A hősök seregszemléhez hasonló bemutatása nem a harci sikerekről számol be, hanem fényes öltözetükről, vagyonukról, őseikről:

Kiki elővette legcifrább köntösét,

Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét.

Villog az ezüst kard s az arany paszomány,

Virágzani látszik tőlök a tartomány.

(Harmadik könyv)

Felhasználja a mitológia kelléktárát is, görög és római isteneket szerepeltet, akik az egymással harcoló két tábort támogatják. A konfliktus isteni közbeavatkozásra robban ki, és úgy is oldódik meg a végén. Az elején a költő talán feleslegesen engedelmeskedik a szabályoknak, hisz Erisz közbelépése nélkül is elég nagy az ellenségeskedés, s ezzel a végső deus ex machinát, Venus közbelépését is gyengíti. Tiszteletben tartja a klasszicista irodalomelmélet szabályait is, a történet 24 óra alatt játszódik a kaposvári kastélyban, hogy az arisztotelészi hármas egység szabályainak engedelmeskedjen.

Ilyen eszközökkel vált Csokonai Dorottyája, tökéletes szatírává, melyben az eposzi vonások lírai részletekkel, drámai vonásokkal párosulnak. A mű nyelvezete, a néhol nyílt, néhol bujkáló, de állandóan jelen lévő gúny áthatja és egységbe foglalja Csokonai vígeposzát, mely bájos humorával, légies kecsességével a magyar rokokó irodalom egyik legjelentősebb alkotásává vált.

Nem véletlenül írja Csokonai kortársa és nagy barátja, Fazekas Mihály tréfás kritikájában a következőket: „A szatíra nyögve nyelő orvosság. Mézbe vagy mazsolába kell béadni, Édes Ur, osztán csak azokat kell kigunyolni, akik megérdemlik. (...) Mi is megvénülhetünk még, Édes Ur.”

A vidám vándorlegény, az ország szegénye azonban mindig az a kóborló garabonciás, az az ágrólszakadt poéta maradt az emberek tudatában, akinek először megismerte. A tehetségét alkalmi versírásra fecsérlő, s ezért magát is kíméletlenül kigúnyoló költőnek a Dorottya az a bizonyos egyetlen könyve, amely még életében, 1804-ben nyomtatásban megjelenhetett. Csokonai ezerféle arcának azonban ez csak az egyike. Ha teljességre törekszünk, meg kell ismernünk lényének másik oldalát is, mely sokkal mélyebben, őszintébben tárul fel melankolikus hangulatú, szentimentalizmusba hajló műveiben.

6