Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
táztak filléreken. Úgy éreztem magam, mintha a Fekete-tengernek nem is a partján, hanem a fenekén ülnék, egy rossz levegőjű búvárharangban,”7 A költő a héphaisztoszi mélytengeri léttel jellemzett helyzetét - a szonett utolsó két sorában - ismét a víz, a tenger és hozzájuk kapcsolódóan az ott élő vízi állatok, a halak motívumaival érzékelteti (míg nagy halak suhantak el köröttem, / s zúgott az örök óceán fölöttem). E sorok értelmezéséhez első körben a pályatárs, Füst Milán vélekedését hívhatjuk segítségül. Egy Babitsnak írt 1924. évi levelében az alábbi mondatokra bukkanhatunk: „Mondd! - nem magadról írtad ezt, Mihály? - Mert így van: kezed sok csodáját... távolról ideható zúgásban, nagy halak között, buta, ostoba, nagy halak között remekműveket. Zöld éjben, hol lángod a lámpás. Igen így volt és így legyen!”8 Füst Milán-i sugallatra azt mondhatnánk, hogy a nagy halak metonimikus szókép a költőt suhanva elhagyó, ügyesen érvényesülő, látszólag irigylésre méltó pályatársakra vonatkozik, akik azonban a költészetnek csak felszíni, felületi vizein mozognak. Eközben Babits lelkére fogarasi„búvárharang”-magányában világlátásának kozmikus dimenziói és lírájának mélysége nyomasztó víztömegként nehezedik. Egy további olvasatnak is megvannak a szövegbeli kapaszkodói. Rába György szerint Füst Milán „az elsők közt fedezi fel a klasszikussá idegeníteti álarc mögött a vallomást. De a zárósor több mint kitárulkozás: ez az emberentúli zúgás a metafizika hangja”.9 Örök víz, tenger, hal - ősi jelképek ezek. Az óceán, a nagy kiterjedésű, öszszefüggő világtenger a határtalanság, a végtelenség szimbóluma, ahogy a tenger az élet dinamizmusának jelképe, az őseredeti egység, a formátlanság, az állandó mozgás megtestesítője. Általában a születés, az újjászületés helye. A halak pedig a görög mitológiában a tenger, a tengeristenek attribútumai. A termékenység, az élet szimbólumai. (Fontos jelkép a víz a keresztény kultúrkörben is. Elég, ha csak a keresztelés szertartására gondolunk, amelyben a víz a hitben elnyert öröklét ígéretének jelképe a lélek számára. A hal a lélek, az ember, majd a korai kereszténységtől az újjászületés zálogaként Krisztus szimbóluma.)10 Feltételezhetően e kulturális hagyományok hatására Babits a hal, az óceán, a víz mint örökké létező ősanyag képéhez a meg nem szűnő mozgás, a dinamizmus, a végtelen élet fogalmát, sőt az újjászületés vágyát is társítja. Kifejezően érzékeltetik ezt a mozgalmasságot, elevenséget a záró sorok igei állítmányai is: suhantak el, zúgott. A záró két sor vitalitásában ott bujkál az újjászületés titkolt reménye is, csattanószerűen ellenpontozva a héphaisztoszi mélytengeri lét bezárt világát, a művésziét sorsszerű magányát. Kelevéz Ágnes Babits-kutató hívja fel a figyelmet arra, „hogy a Halálfiai Epilógusa e mélytengeri lét több, személyes vonatkozását is elárulja. Imrus Budapestről való szégyenletes távozása után gádorosi magánya hasonló jellemzést kap.„Imrus Gádoroson volt: azaz a tengerfenekén... a hamu alatt... Ide le kellett esnie, hogy meghallja az élet igazi dobogását, ami mégiscsak több mint minden fantázia.”11 A verset lezáró két sorban lüktető vitalitással tehát véglegesen kirajzolódnak a zárt szonett egymásnak feszülő erővonalai: a fogarasi elszigeteltségben, 10
