Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 4. szám - Németh Attila - Rihmer Zoltán - Harmati Lídia: Babits Mihály személyisége

18

Üj DUNATÁJ • 2003. DECEMBER

József Attila is „magad emésztő, szikár alakiként aposztrofálta Babitsot. A költőóriás zárkózottsága miatt keveset beszélt önmagáról, személyes problémáiról. „Aki az életemre kíváncsi, olvassa a verseimet. Amit még mondanék, csak untatná a publikumot” - írta magáról 1911-ben.13 Vajon verseskötetei mennyire tükrözik Babits lelkiállapotának változását? Negyvenkét éves korában, 1925-ben, a következőket mondta új könyvének megjelenésekor: „A Sziget és tenger az ötödik verseskönyvem. Olyan, mint a komolyabb öcsök, akik szüleiknek vénebb korukban születtek már, noha még nem érzem magam egészen vénnek. De elképzelem régi könyveimet, s meglep, hogy mindmind más, és ez az új is ennyire más lett. Az első - Iris - a fiatalság önkénytelen kiömlése volt, csupa tarkaság, minden látvány, inger, történet, gondolat azonnal verssé vált. A másodikban - Herceg, hátha megjön a tél is! - a klasszikus szépséget kerestem; szobrot faragni, zenévé olvadni akartam. A Recitativ már befelé fordult, kényszerűken nyűgöző élmények, nagy magányok sóvárgásai s a rettenetes háború első döbbeneté töltik meg ezt a könyvet. Azután keresztülmentem a Nyugtalanság völgyén-, minden meginogni, elveszni látszott, és egy iszonyú kábulat emléke lett a negyedik könyvem, így értem el az ötödikhez, amely talán nyugodtabb, ámbár sorai mögött még a régi nyugtalanság remeg.”14 Az elemzést a Jónás imájáig lehetne folytatni, s az eredmény ugyanaz lenne. Babits alapszemélyisége változatlan maradt, de a külső események, a testi és lelki betegségek jelentős hatást gyakoroltak a megszülető művekre.

Szorongás, gátlásosság, túlérzékenység

Móricz Zsigmond 1924-ben a Nyugat Babits számában így ír első találkozásukról: „Először egy nagyon kulturált helyen találkoztam vele: a Royal épület ragyogó nagy hangversenytermében. Nyugat-estély volt, s ő is felolvasott. Hallatlanul érdekes volt a dobogón. Sovány fekete ember, hosszú kabátban, olyan Paganini jelenség, izzó arc, amely befelé remeg, nem szuggerál, de magára vonz, nagyon egyéni deklamálás, egy sötétben élő ember, magános, önmagának szóló közlési modor, semmi megalkuvás és semmi kinyilatkozás: abszolút lelki élet.

Nagyon megszerettem, már szemmel: mulattatott, látványosság: egy igen-igen finom erdei vad, aki riadt szemmel s magára ijedten üti fel fejét a csalitban: figyel, nem lát, de őt látják, s megrezzenve állja, hogy körülcsaholják az ezernyi figyelem kopói.”15

Babitsban már a költői pályája elején megvolt a közlési vágy. Félt azonban a nyilvánosságtól, a bírálattól. Sokkal inkább attól, hogy művei nem lesznek elég újszerűek,