Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 3. szám - Fried István: "Krúdy háza" (tanulmány)
52 ÚT DuNATÁT • 2003. SZEPTEMBER natkoztatás bizonytalansággal tölthet el: a ház-e a valóság, Krúdy halála-e, vagy az, hogy a cím ígéretével ellentétben az önidézet irodalmi térbe helyezi el ezt a fajta „valóság”-ot. A kijelentés nyomatékossá a kispróza csattanójával lesz, itt már a személyességtől megfosztva, tömör egykedvűségében hangzik a befejező mondat. „Ez a valóság.” Hogy mindaz-e, amiről a Krúdy házaban szó esik, netán csupán az utolsóelőtti mondat vonható-e ebbe a valóságkörbe, vagy pedig a két összehangzó megállapítás közöl-e valamit az író és az irodalom, az író és a világ „összefüggés”eiről, a több, egymással majdnem egyenrangú értelmezés lehetőségét sejteti. Annál is inkább, mert ezt a kisprózát olvasgatva sem szabadulhatok meg attól a gyanútól, hogy Krúdy ürügyén Márai újólag önnön helyzetén, íróságán töpreng. S teszi ezt - vélem - annak ellenére, hogy 1942 körül szituáltsága meg a Krúdyé a legcsekélyebb mértékben sem hasonló. Hiszen a gyertyafény mellett éldegélő, apró szobácskábán rejtőző Krúdyval szemben Máraiék Mikó utcai háza az anyagi beérkezettségről, a sikerről, az olvasók körében érzékelhető népszerűségről, a hivatalosság részéről megnyilvánuló elismerésről tanúskodik. S éppen a Szindbádhazamegy megjelenése biztosította ismét a kedvező kritikai és az olvasói befogadást, míg más Márai-regényeket olykor-olykor modorossággal, kifáradással vádolták az ítészek. Ezúttal sem célszerű azonban az életrajzok konkrétságát túlságosan az előtérbe helyezni, hiszen míg Márai valóban anyagi természetű sikereket aratott, meszsze nem bizonyos, hogy valóban élettervében és regényterveiben efféle sikert célzott meg (itt aztán tovább lehetne gondolkodni azon, hogy a több ízben leírt aforizma, miszerint a siker, az talán csak félreértés, hogyan értelmezendő).9 S bár a kispróza a Krúdy-világ jellemzésére, az „azonosíthatóság”-ra, a Szindbád hazamegy-re utal, s az ismétlés alakzatának beillesztésével a regény retoricitását igazolja, valójában (a „külsőségekben” is jelölve) a művész és a mások „világa”, magatartása dichotómiáját akképpen építi át, hogy belőle a Krúdy-magatartás és az értékként kiemelt „igazi író”, „tiszta és nemes zene” legyen az irodalom, a mű, a követendő és méltánylandó írói magatartás megkülönböztető tulajdonságává. S ami Krúdy legfőbb érdemeként van feltüntetve, lényegében egybevágni látszik Márai élet- és „munkatervé”-vel: „saját, külön világot teremtett, külön nyelvjárással, éghajlattal, erkölccsel, mondával és vadállatokkal, - megalkotta a semmiből az újat.” A határozott fogalmazás azt látszik sugallni, hogy az elkülönülés a Krúdyéletmű eredménye, ám ezt feltehetőleg elbizonytalanítani törekszik, hogy egyrészről az egyes szám első személyű elbeszélő pillanatnyi, bár messzire gondoló ideje szerint formázódnak a mondatok, másrészről a továbbiakban az a szemben
