Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.
Heilmann József • Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra 77 könyv A láger, a Második könyv A menekülés címet viseli), egy „másik” elbeszélő szólal meg. A regényfikció szerint egy kamaszlány, a 13 éves Esther Maul (a későbbi Föglein Gyuláné) tudatvilágának aspektusából jelennek meg előttünk a múlt szörnyű eseményei első személyű elbeszélésben. 1945. március 30-án Pero, a partizán, aki azelőtt a Maul családnál szolgált, „egy kis munkára” kíséri Esthert, négyéves öccsét és édesanyját. Édesapját és a nagyszülőket már ’44-ben elvitték. A halálmenet borzalmait az énregényre jellemzően egyes szám első személyű narrációban Esther Maul mondja el. O tárja elénk a Délvidéken élő különböző etnikumok történelmi együttélésének legdrámaibb pillanatait, „azokat az időket, amikor a crnagorac partizán - büdös svaba kiáltással - köpheti szembe egykori játszótársát, amikor az egykori szolga, Pero egy másik partizán kíséretében előállíthatja és a halálba kísérheti korábbi kenyéradóit, amikor a fegyverek erejével olyan szituáció teremthető, melyben mindenki bűnösnek érezheti magát, ki magyar, ki sváb származása miatt, vagy ki tudja milyen mondvacsinált okokból.”27 A tizenhárom éves lány eleinte nem érti, miért történik mindez a szörnyűség, nem érti, mi a vétkük. A szerb partizánok 1945-ös bácskai garázdálkodásairól, az ottani svábság és magyarság elűzéséről és kiirtásáról a túlélő szavainak hitelességével szól az elbeszélő. Szívbemarkolóvá ezen túlmenően azáltal válik ez a múltidézés, hogy a szerző páratlan lélektani tudásról számot adva egy kamaszlány tudatvilágába, értelem- és érzelemvilágába helyezi ezeket a gyermeki ésszel szinte fel sem fogható szörnyűségeket. Ebben az első személyű narrációban szervesen egymásba épül, a tizenéves leány gondolatvilágára jellemzően, a történetmondás a belső monológ emlék- és gondolatfutamaival. Az ismerős tájakon, a szétlőtt és feldúlt falvakon át vezető úton az elbeszélő nemcsak a megtapasztalt pusztítás nyomairól számol be, hanem felidézi a látott tájról a békebeli, szép emlékeit is, ha csak egy-egy momentum, utalás erejéig is. „Emelkedik az út. Annyira ismerős nekem erre, alighanem voltam már itt. Hát hogyne, ez a Katharina Groszmuti szőlője után van már; Bodolya, ahogy a szerbek mondják; Podolje. Itt nagy búcsú volt minden Kisasszonynapkor - mesélte a Mutti, mert ezeknek is varrt. Majdnem itthon vagyunk még, de az út Batina felé vezet, azután meg Bezdán jön. De az már túl van a Dunán. Hogyan megyünk át a Dunán? Talán teknőkön, ahogy az oroszok jöttek. A Vati szerint véres volta víz mégNoviszádnál is, és valaki azt mondta, hogy órákig fölfele folyt a Duna. Elrekesztették a hullák Batinánál, amíg azokat el nem csáklyázták, addig Ofenpest felé folyt a Duna”28 Ezzel a tudatregényre jellemző képzettársítással a negatív irányú változások sokkoló hatását fokozza a szerző döbbenetes erejű feszültséget keltve a békés múlt és a
