Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.

64

Út Dunatái • 2003 íúnius

kolhozokban. Főként fiatal lányok, asszonyok, 16-30 évesek kerültek a transzportokba. A Mohács és Pécs környéki riportalanyok elbeszélései szerint már a marhavagonokban történő kiszállítás, az egyhónapos embernyomorító utazás megtizedelte őket. Bár a magyar belügyi kormányzat tudta, hogy nem néhány hetes munkáról lesz szó, mégsem hívta fel a községi elöljáróságok figyelmét arra, hogy a deportáltak sok meleg ruhát és élelmiszert vigyenek magukkal. Az első hónapok óriási veszteségei ennek a bűnös mulasztásnak is köszönhetők.

A kegyetlen hideg áldozata lett az első történe't hőse Elisabeth Gábris is. Ez a szebényi parasztasszony „minduntalan polkát jár”, halálpolkát, ezt a „szörnyű és utánozhatatlan” táncot. Tizenhat évesen már özvegy, a falu jegyzője az ő nevét is felírta a jóvátétellel tartozók listájára. Húsz kilogrammos batyujával 1944 karácsonyán jelentkezett a községházán. Mire sorstársaival a dombaszi szénmedencékbe ért, lefagytak lábujjai, s mind a tíz lefagyott lábujját le kellett vágni. Egy másik visszaemlékező, az ötvenholdas hajósi sváb család sarja duplán bűnös: nemcsak német, kulák is. Az egyhónapos utazás viszontagságaira így emlékezik ez az interjúalany: „Négy szörnyű hét, tele megalázó és kegyetlen kiszolgáltatottságból fakadó eseménnyel. Vizünk nem volt, inni se tudtunk, nemhogy mosakodni. Mégis egyszer, már egy hete mehettünk, felrántották a vagon tolóajtaját, ott állt háromnégy katona. Gúnyosan mustráltak bennünket és köpködtek: Nyemci kultur, nyemci kultur, pfuj! - kiabálták. Hát mi tehettünk róla, hogy olyan koszosak voltunk és kezdtünk tetvesedni? - Úgy látszik azonban a koszos német lánytól se mindegyik undorodott. Mert néhány nap múlva megint megálltunk egy állomáson, ismét feltépték az ajtót és két szép lányt elkísértek tőlünk valahova. És a vonat elindult, és mi sírtunk, jajgattunk, kiabáltunk, döngöltük a vagon oldalát, de senki se törődött vele. Másnap megálltunk, akkor az ajtó elé taszigálták a két lányt. Tépettek voltak és sápadtak, látszott, megalázták őket és megerőszakolták.”’ A következő interjúalany egy 19 éves, a férjhez menetek évében listára került és deportált erdősmecskei fiatalasszony. O, akárcsak sokan mások, el sem búcsúzhatott szüleitől (újdonsült férjétől sem, aki katona volt akkor), papucsban ment gyalog Bajáig, ahol a transzportot bevagonírozták. Romániában nyitották ki először a vagon ajtaját, ott kitettek három halottat a harmincöt bevagonírozott közül, de mindjárt begyömöszöltek újakat valahonnan, két magyart és egy románt. Aztán Orlovkán álltak meg véglegesen, közben még négy elment a másvilágra. Egy 16 éves szabolcsi lány nővére helyett ment el, mert annak már gyermekei voltak, inkább vállalta maga a robotot, mert nem tudta volna elviselni, hogy azok anya nélkül maradjanak. Az elbeszélők között van olyan személy is, aki kétszer is megszö