Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szepes Erika: A nemzés démona
74 Út Dunatát • 2002 március sőn eszmélő Epimétheusszal; Zeusz neve a derült ég-szóbó\ ered; Hermész neve összefüggésben van a találni, feltalálni jelentésű igével; Aphrodité - miként neve is mutatja, a habokból merültfel stb.). Karikírozva folytatja ezt a hagyományt a görög komédia, melynek szereplői beszélő nevükkel magukban hordják jellemüket, foglalkozásukat. A magyar befogadó természetesen nem értheti ezeket a görög beszélő neveket; melyeket ezért valamilyen módon, magyarázólag le kell fordítani. A Lüszisztraté(akinek neve „Csatabontó”-t, „Harcszüntető”-t jelent), egyik fordulópontján spártai hírnök érkezik, hogy békekötési szándékukat előadja, hiszen a spártai nők sztrájkja miatt ők is időleges szexuális nyomorban vannak. A 982. sorban az ithüphallikus (erektív) állapotban kínlódó hírnöktől ezt kérdezi az athéni tanácsos: tűz d’eil páter on anthróposz é Koníszalosz}. Arany János (a mű első magyar fordítója) ez esetben elhagyja a tulajdon nevet és a magyarázó fordítást választja: Dehát ki vagy te? ember vagy lidérc? - megjelölve valamely funkciót. Devecseri viszszaállítja az eredeti nevet, minthogy a jegyzetben mód nyílik rá, hogy megmagyarázza, kit rejt a név: Dehát ki vagy te ? ember vagy Koníszalosz? - ami olvasott szövegnél megoldás, ámde színpadon nem lehet a zsinórpadlásról magyarázó szöveget lelógatni. így Arany megoldását érzem színpadképesebbnek, annyi módosítással, hogy nem a magyar hitvilágra utaló lidérc szót használom - a lidérc egyébként is tünemény volt, aki felbukkant, majd fényjelenség kíséretében eltűnt -, hanem a mitológiai alak szinte tudományos definícióját adom, ami egybeesik a jelenségfunkciójával és utal külső megjelenésére is: Ki vagy hát? ember vagy a nemzés démona? (t. i. Koníszalosz a trágár, obszcén istenek tulajdonnévvé vált jelzője). b. A nyelv hangzásvilága A költői szövegek nemcsak a szövegszintű megfogalmazásban, hanem a szavak hangzó alakjával is jelölik-jelzik tárgyukat, témájukat, szereplőiket. Minden nyelv hangzásvilága, fonémakészlete más, mégis törekedni kell legalább arra, hogy a fonémaszinten, a hangzó szövegben érzékeltetett hangulatokat visszaadjuk. Ez olykor teljesen lehetetlen, és csak kompromisszumos megoldás születhetik. Catullus híres madársiratóját (3. vers) a rossz beidegzésű középlatin ejtésmód elszegényítette azáltal, hogy a szóvégi -ae ragokat /-nek mondta, holott Catullus korában az -ae még -áj-nak hangzott, így jajgatásával szépen aláfestette (az egyébként erotikus szimbolikától kétértelművé - sőt a szimbolika ismeretében egyértelművé tett, t. i. a madár, „aki” a kedves ölében ugrándozás helyett haldoklik, a költő ideiglenes impotenciájának megtestesülése) a gyászdalt. Passer mortuus est, /Passer deliciae meaepuellae... - szól a híres sor (középlatin
