Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (II.) - két Baka-vers üzenete
Szigeti Laios Sándor • Az utolsó tánc 53 gonosznak a telkekre. Minden reménysugár összetört így visszamenőleg. Itt, a keresztárnál hiábavaló tett volna a próbálkozás, mindenfajta ellenszegülés. A halál már nem más, mint a Sátán eddig is meglévő hatalmának tudatosulása, nyílt színen való elismerése, és a tényleges beleolvadás. Mindig is ő irányított a háttérből. Ez a hirtelen reményvesztés az, amely visszamenőleg eltöröl minden sejteni vélt kapaszkodót és a beletörődést vonja maga után. Vigaszunk legfeljebb maga a zene és a költészet tehet, úgy, ahogy a reménytelenségen túli remény elől Thomas Mann sem tudott kitérni. A már említett Doktor Faustusínak főszereplője, Adrian Leverkühn, tragikus sorsú zeneszerző voltaképpen „Schönberg második korszakának zenei formájában, a dodekafónia eszközeivel alkotja meg nagy művét. A dodekafónia nem a hagyományokkal való teljes szakítás jegyében született, célja a lényeg tehető legtömörebb kifejezése (ebben Liszt öregkori törekvéseinek beteljesítője).” (Rónay: 328.) Az ördöggel való egyezsége arra ítéli Adrian Leverkühnt, hogy noha a tökéletes zenei tudás birtokába kerül, az embereket nem szeretheti. Leverkühn azonban éppen a nagy műben nem tud teljesen engedelmeskedni az ördögi egyezség parancsának, nem tudja megfékezni expresszív kitöréseit, mint Baka István idemutató verseiben, nála is „a legmélyebb vigasztalanságból mégiscsak kicsirázik a remény”. A Doktor Faustus végkicsengése legalábbis erre látszik mutatni: „Ez a reménytelenségen túli remény tenne a kétségbeesés transzcendenciája, nem ellene elkövetett árulás, hanem az a csoda, amely túlmegy a hiten. Hallgassátok csak a befejezést, hallgassátok vetem: egyik hangcsoport a másik után lép a háttérbe, és ami megmarad, amiben a mű kicsendül, egy cselló magas g-je, az utolsó szó, a pianissimo szünetjelekbe belevesző, elszálló hangja. Aztán már semmi sincsen, csak hallgatás és éjjel. De ez az utórezgéseivel a hallgatásba akaszkodó hang, amely már nincs, amelyet már csak a lélek hall, és amely a gyász kicsengése volt, többé nem az, megváltoztatja értelmét, és fényjelként világít az éjszakában.” Felhasznált irodalom: Biedermann, Hans: Szimbólumlexikon. Corvina, 1996.; Darvasi László: „Nem tudok egy gonosz Istenben hinni”. Beszélgetés Baka Istvánnal. Magyar Napló, 1990. ápr. 26. 6.; Fried István: Árnyak közt múlandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999.; Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár. Helikon Kiadó, 1995.; Keresztyén bibliai lexikon. Szerkesztette: Dr. Bartha Tibor. Kálvin Kiadó, 1995.; Nagy Gábor: „...tegyek versedben asszonánc”. Baka István költészete. Kossuth
