Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szigeti Lajos Sándor: Az utolsó tánc: a legmélyebb vigasztalanság (II.) - két Baka-vers üzenete
52 Út Dunatát • 2002 március kasz képei ezt a tébolyultan örvénylő, és közben jéghidegséggel átitatott erőkitörést ábrázolják. A hegedű-motívum lassan változik. Egyre magabiztosabbá válik a hang, egyre erősebbé. Energiát szív magába a halál. A képek egyre inkább ziháló lélegzetre, kapkodó, megrészegült lihegésre emlékeztetnek, túlsúlyba kerülnek a sátáni, elkárhozott világot megjelenítő mozzanatok. Köztük villanásszerűen jelennek meg a tánc képei, az öntudatlanságba zuhant ember belesüllyed a kárhozatba: „míg a föld megundorodik / s gyomortartalmát kihányja...”. Beteljesedik az élet és halál keveredése, a zene eléri tetőpontját: „S vonít a Sátán hegedűje / nyüszít a brácsa felsikolt / a klarinét hörög a bőgő...” Az életben, az emberi társadalomban hatalmasok - nagykövet, császár, államelnök - jelennek meg, de csak bábok, üresek, mind egy-egy betű csupán: teljes személytelenséggel. Az egyik felesége a másikkal, a halálban elvész a mondvacsinált rang, eltűnnek az ember által saját maga számára kialakított kategóriák. Valódi tudata csak magának a Halálnak van. Megjelenik a vámpír, általa az élőkből majd örök bolyongó holtak lesznek s kerülnek így végleg a Sátán kezébe, elveszítik a megnyugvás lehetőségét. Tobzódik a tánc, beteljesedik a sátáni akarat. Az ötödik szakaszban hirtelen, minden átmenet nélkül vége szakad a táncnak. A Sátán maga inti le a zenét. Az a megdöbbentő, hogy mennyire antropomorfizáltan jelenik meg (ez a mozzanat is Bulgakov Wolandjára látszik mutatni): „a Sátán meghajol kopott / frakkját végigsimítja és / eltűnik...” A fenti képet két olyan gondolat fogja közre, amely igazán megdöbbentővé teszi a verset, némiképp átértékelve annak eddigi jelöletét: „... megállnak/ a párok már nem járja senki / s míg izzadt tagjaik kihűlnek...”. Ez a pillanat a tényleges halál pillanata az ember számára: a tánc utáni felhevültség realista képe csak vékony hártya a mélyebb metaforán: a kihűlő tagok, a kihűlő test maga a halál. A keretkép második része, az utolsó hat sor egyértelművé teszi a Sátán teljes győzelmét. Az „új bizsergés” már valami más, mint eddig: az élőkből holtak lettek, az elkárhozottak birodalmában vannak örökre. így válik teljessé a felvillanó Noszferátu-kép. Tegyük hozzá: lényeges funkciót ad Noszferátunak, hogy ő az egyetlen, akit nevesít a költő, hiszen egyébként - mint a haláltáncokban szokás - csak rangok szerepelnek, a nevesített vámpír pedig új áldozatokról ábrándozik. Még egy apró, de annál fontosabb mozzanata e résznek, amely újabb felismeréshez vezet: „nyálzó klarinétvisítás” - hangzott el ugyanez a jelző az első szakaszban az élet zenéjének megszólaltatásakor, és most, az utolsó szakaszban ugyanez a jelző a halál zenéjére vonatkozik. Először úgy tűnt, az élet dimenziójától haladtunk és kerültünk át a haláléba, most azonban tudatosulhat bennünk, hogy az élet és a halál képe megegyezik: az üres élet már eleve a Sátán kezében volt, eredendően joga volt a
