Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
Az egyediben, az egyéni sorsokban, az érzékletes életképek, hangulatos leírások és tájrajzok egymásutánjában megnyílik előttünk a létezésnek egy az egyén, ill. a faluközösség felett álló dimenziója is: az emberi sorsok történelmi távlatból nézve tárulnak föl előttünk, így általánosabb jelentést is hordoz a relatív izoláltságban élő, ám a történelem és a nagypolitika alakulásának mégis kiszolgáltatott egyének élete és a népcsoport szenvedéstörténete. A Téli bárány egyik lehetséges írói üzenete a felületesen általánosító, a hazai németséget kollektive sújtó büntetés kritikája. A németség áldozat-sorsára egyértelműen utal a mű címe is, s ennek kapcsán emígy vélekedik Csűrös Miklós a regény alapeszméjéről: „Ha az „igazságszolgáltatás” nem (csak) a vétkesekre sújt le, hanem a velük származásban, nyelvben, életformában történetesen rokon ártatlanokra is, akkor az előítélet, a bosszú démoni szférájába kerülünk, ahol talán gyógyíthatatlan új sérülések keletkeznek,... már csak a fajta számít, nem az érték vagy értéktelenség, nem az emberség és a politikai tisztánlátás, nem az érdem vagy hitványság.”1 Ám a regény eszmeisége kapcsán nemcsak a korabeli helytelen állami magatartás kritikájáról szólhatunk. A lélekben hazataláló író, amikor modern Ossziánként megénekli népe fájdalmas történetét, nem kerülheti ki közben azt a kérdést sem, vajon miféle jövő vár ezután a „szétszóratásban-megtöretésben ittmaradottakra”. Egyet kell értenünk Komáromi Sándor megállapításával, aki a „téli bárány” címadó metaforát a hazai németség sorsának és még tágabban az emberi létezésnek a szimbólumaként is értelmezi: „Nem meggyőző az állattartó üzemi juhász biztatgatása a téli alom esélyeiről - az emberi történet parabolájaként: Nem fáznak ám ezek annyira, mint maga gondolja - lépett oda az egyik juhász. - Igaz kínlódnak, ha ilyenkorjönnek a világra. Olyankor viszontagon vannak. Vigyázunk azért rájuk, amennyire tudunk. Zsöngének látszik mind, aztán ha kibírják, megérik a meleget, a legelést, mégkos meg jerke korukban is táncot járnak. Nincs, ami lebírja őket... Hát igen - szegődött hozzá az üzemegység-vezető -, ez amolyan juhászbeszéd. Hullanak is. De azért igaz.” De azért bárányok... A vezeklés a regény írói gesztusa (s ezt az első fogadtatás kritikái, sem itthon, sem kint nem vették, nem vehették észre) - vezeklés ezért a karantén-sorsért, személyes vezeklése a maga elszakadásáért. Mint a regényben Uray/Urbauer plébános is megvallja: „- sajnos a magyarországi németségnek sose volt értelmisége. - Vannak papjai, tanítói, mi falusiak. Valamit teszünk az érdekükben, ezt is, azt is, de csak a magunk módján. A legalsó lépcsőfokon... - Akik a németségből kiválnak, úgy értem, tanulnak szellemi emberek lesznek, s rögtön beolvadnak a magyarságba. Nem tagadják meg származásukat, de muszáj beolvadniuk. Aztán Weissből Véry lesz, belőlem, Urbauerből Uray. Egyszer csak -, észre se vesszük, mégiscsak megtagadtuk őket” Vezeklés: valamennyiük esendőségéért, vétkeiért, vezeklés a haza velük szemben 5
