Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében
74 Úl PUNATÁI • 2002 DECEMBER felszivárgó direkt hatásokat. Hogy Illyés szülővidéke aligha forog az archaikus hagyomány gyöngébb szeleiben, mint később a Dunántúl egy másik szögletében a Nagy Lászlóé, azt a gyerekkorra emlékező sorok egyértelműen tanúsítják: „Olyan vidékről származom, ahol a népdal, a népmese még eleven volt. A pusztai analfabéta elmaradott népek ebben éltek. A cselédek még véletlenül sem daloltak műdalt. Ha valaki közülük elvolt a szomszéd faluban, vagy egy-két napra távol, úgy illett, hogy »új nótát« hozzon. Otthon én mesét sem hallottam soha, mert a családom amolyan álfelvilágosodott család volt; azt tartották, hogy a mese, akár a babona megrontja a gyerekeket. Mihelyt azonban kiléptem a házból más se volt a bennszülöttek ajkán, mint hiteles mese.”7 A népköltészetből és a népéletből ezerarcúan villogó kulturális üzenetek a folklór sokféle művészeti ágából kisarjadó eleven ösztönzéseit közvetítik, amelyek költői alkalmazását Csokonai, Fazekas, Petőfi, Arany, Ady és mások példái révén az iskolai'tanulmányok mélyítik el. Egy másfajta szintézis korszerűbb inspirációit pedig a párizsi évek ismertetik fel és modellálják számára. Az illyési folklórtudat avantgárd átformálása elsősorban a hazai népi kultúra globális szintű egyenrangúságának gondolatát ismerteti fel a fiatal íróban. Megláttatja vele ennek a kulturális rétegnek a perem-európai, és az Európán kívüli népekével való közösségét, s felfedeztető, alakító erejét is a nyugati kultúrára. A Párizs művészi világában nyitott szemmel széttekintő Illyés csakhamar „tanúja annak a megbecsülésnek, amellyel a párizsiak a természeti népek művészetét, az óceániai és néger szobrászatot, az afrikai maszkokat a kiállításokon és a műkereskedők kincsei között körülveszik”.8 Ebben - a világ legkülönbözőbb társadalmi-szociológiai terepeinek folklórértékeit egymásba tükröztető, befogadó és nyitott európai létben az otthoni tárgyak, eszközök, szokások, dalok a primitív népek hasonló értékeivel azonos minőségben jelennek meg. S ez a felismerés együtt izzik a magyar népi sorsnak azokkal a gyarmati, félgyarmati viszonyokban megtalált analógiáival, amelyek a Puszták népe (1934) megírási motivációi között is a gondolatok elemi és átütően erős zsilipfeszítő forrásaiként jelentkeztek. A párizsiak részéről pedig (az Illyéséhez képest, meglehet tótágasban álló látószögből) maga a magyar író tűnik fel úgy, mintha egzotikus vidékek kulturális követe volna. Achille Dauphin-Meunier följegyzése szerint: Jean Cocteau, Maxjacob, Paul Eluard, René Crevelt, Tristan Tzara, Aragon számára a Párizsba csöppent magyar költő „egy olyan népet és egy olyan kultúrát” fedeztet fel, „amely éppoly távoli, és még rejtélyesebb volt nekik, mint a néger művészet, amelyet elfogadtatni igyekeztek”.9 Az archaikus kultúrában megnyilatkozó közös tartalom a támaszává lesz így Illyés vi
