Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Móser Zoltán: Illyés Gyula Kodályról és Bartókról
Móser Zoltán • Illyés gyula Kodályról és Bartókról 67 ségszerűség”-et is, de a történelmi szükségszerűség más téren már régen hozzászoktatott, hogy elsősorban egy nemzedék tehetetlen bambaságát értsem rajta, s hallatára előre nyeljek egyet. Mi jót várunk attól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad és összeomlik minden, ami igaz lelki érték? Gondolom, nem kell hitet tennem a haladás mellett, megértik, hogy nem az írás-olvasás terjesztését fájlalom, hanem csak annak mai formáját. (...) Még örülhetünk tehát, ha minél kisebb mértékben. A krajcáros lap, amelynek hasábjain egy pusztai kanásznál háromszorta szolgaibb, gerinctelenebb, életismeretben s még magyar fogalmazásban is tízszerte tájékozatlanabb úr értesíti a pusztai kanászt egy sikeres parforce-vadászatról, hercegi nászról vagy borozgató kéjgyilkosságról, nem indít arra, hogy örömmel nézzem annak a szellemiségnek elmúltát, amikor a napi hírek még dal szárnyán s ilyen alakban érkeztek a pusztára: „Hallottad-e, Sárbogárdon mi történt? - A Kis Ferkót a kisközben megölték” - és így tovább egészen odáig, amikor az egyik gyilkos anyja beüzen a börtönbe fiának: „Bodor haját tegye feje aljára, Bátorságát takarózó dunyhának.”17 Most azok a feljegyzések következnek, amelyek Kodály és Illyés Gyula kapcsolatáról szólnak. Bizonyára sokakat meglep, hogy elég későn ismerték meg egymást: És akkor is - írja Illyés - azt mondhatnám némi tréfával, hogy előbb ismertem őt símesternek, mint karmesternek. „Egyszer együtt töltöttünk a Mátrában egy telet. Magam is akkor már eléggé tudtam síelni, de csodálkozva láttam, hogy ő, aki tán húsz évvel volt idősebb nálamnál, milyen hűségesen fölcsatolta a léceket minden reggel és milyen jól suhant a bokrok között. Ő tanított meg engem, hogyan kell fáradság nélkül hegynek fölfelé menni; úgy, hogy az ember ne fulladjon ki. Megtanított még egy pár más fogásra is; hálásan megköszöntem neki. Különben irodalomról beszéltünk; csak később ébredtem rá, hogy mit jelenthet számomra, mint írónak is, az ő zenéje. Az alábbi „jellemzetes” történetet én kétféle megjegyzés kíséretében - elítélőleg és dicsérőleg is - is hallottam. Most álljon itt az Illyés Gyula emlékei között lelhető változat. 1945-ben, az ostrom után, márciusban vagyunk. Az Andrássy úton megsoványodva, meglehetősen rossz ruhában, Kodály jött vele szembe. „Akkor mindnyájan, akik először találkoztunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk: »te is megvagy?« Olyan volt, mint hogyha tizedelés alól menekültek volna meg az áldozatok.
