Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Kovács Sándor Iván: Illyés heroikus évtizede 1972-1982
Kovács Sándor Iván • Illyés heroikus évtizede 49 ról. Amikor csak tehettem, a rendszerint másolatokban küldött, de autográf javításokkal teli kéziratokat újragépeltettem, s azokból ő visszakapta a tisztázatokat. A szedést kétszer-háromszor is látta, mert ha nyomdai átfutási idő megengedte, a hasábkorrektúra után a tördelt korrektúrát is elküldtük neki. Tökéletes „korrektora” volt műveinek: a hibákat abszolút szakszerűen jelölte, és többnyire az utolsó pillanatig alakított saját szövegein. Korrektúráit is hősies erőbevetéssel vitte véghez. Ami már most a milliós példányszámú színes hetilapot, a Nők Lapját illeti, ahhoz irodalmi folyóirat példányszám tekintetében nem hasonlítható. Nem tudom, hány példányt nyomtattak akkor havonta a párban a Kortárssal járó Új írásból, de arról pontos adatok vannak, miként növekedtek a Kortárs-példányszámok. Bárki fellapozhatja ellenőrzésül az egyes füzeteket, mert tájékoztattuk az Olvasót a változásokról. Illyésnek tapasztalnia kellett a példányszámok megugrását; azt, hogy a „filoszos lapvezetés”, a „hagyomány-homokzsákok” mégsem húzták le a lapot, s ez a stabilizálódás az ő rendszeres jelenlétének is köszönhető volt. Amikor 1977. januárjában a Kortárs alapításának 20. évfordulójáról emlékeztünk meg, nyilvánvalóan Illyés Gyulát kértük fel helyzetértelmezésre. A Kortárs ünnepére címmel Illyés remek cikket írt (1977/1.). Elindult a francia folyóiratkultúra tapasztalatairól, és beékelvén mondanivalójába „A szocialista társadalmak [...] szépirodalmi közlönyök fönntartására és terjesztésére” biztosított áldásos támogatását, megérkezett a nemzedékekhez és az irányzatossághoz. „Folyóirataink egészségesen kezdenek különbözni, hogy az időszerű irányzatok közül melyik melyiket képviselje”. A Kortársról azt mondta: „A legnagyobb befogadásra képes havi szemlénk. Kialakult kerete olyan, hogy minden irányzat elfér benne”. Józanul látta lehetséges helyzetünket: a kialakult keretben minden irányzatnak el kellett férnie. Ebben a gúzsban kellett táncolnunk, s felléptetnünk őt is. Annál is inkább, mert örömmel vállalt „túlsúlya” nem az irodalompolitikai eklektikát, hanem az irányzatok tapasztalatait asszimiláló, kiteljesítő művészi és gondolkodói szuverenitást testesítette meg. Egy irányzatos központi Kortárs a hetvenes években halálra lett volna ítélve. Mindazonáltal teljes elismerés azoknak, akik nem „központi” lapokban vállalták, hogy esztétikai, politikai és nemzedéki irányultságot követnek. A Jelenkor (Tüskés Tibor), az Alföld (Mocsár Gábor) és mindenekelőtt a Tiszatáj, Ilia Mihály szerkesztői tehetsége, tisztessége és bátorsága maradandó példa erre.
