Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Domokos Mátyás: A költő prózája nem költői próza - a prózaíró Illyés Gyula

24

Út Dunatái • 2002 december

látlanul fénylő, a klasszikusokhoz fogható nagy próza, amely még töredékesen is megrázó ábrázolást nyújt, a Stendhal-i „Részletet! Minél több részletet!” igényének a kielégítésével a földönfutó sorsokról a bányamunka világában, s szorongató szépségű metszeteket annak a történelmi apokalipszisnek az emberi - kisemberi - és társadalmi következményeiről, ami 1918-1919-ben megrengette egész Európát. Ezek a részek, darabok természetes helyükre illesztve a közeljövőben könyvalakban is megjelennek majd a teljes önéletrajzi ciklussal együtt. De a „hiány a kéziratban”, hogy a költő egyik verseimével szóljak, irodalom-, művészetszerető kultúrember számára dermesztő erővel arra is figyelmeztet, hogy a politikai akarnokság és hatalmi dölyf vákuumbombái milyen pusztítást tudnak végezni, milyen értékeket semmisíthetnek meg a szellem birodalmában. Illyés Gyula buzgalma számára, amivel évtizedek munkájával többdimenziós igaz regényt írt megélt élete tájairól, nemcsak a vallomás, a confessio kényszere jelentett ösztönző-ihlető ingert, hanem egy szinte történelmi kihívásnak is meg akart felelni. Egy rádióbeszélgetés során történetesen nekem beszélt arról, hogy „tele van az életünk olyan feleletre váró elemmel, amire semmi választ sem kapunk. A regény a múltban ezekre mindig adott valami választ.” - Olyan mélységélességgel, tegyem hozzá, amire sem a fénykép, sem a puszta tények dokumentumhalmaza, sem a tudomány erőfeszítése nem képes. Ehhez, mondotta ő, az anyag előhívásának „Rembrandt-i, Cézanne-i ecsetkezelésére” volna szükség. „Buzgalmamat az keltette - mondta a mikrofon előtt -, hogy azt éreztem: a magyar nép 20. századi legsorsdöntőbb esztendeiről, ahol minden nagy bajunknak a forrása van, a szellemi élet nem adott méltó ábrázolást. Nem tudjuk, hogy mi történt, értve úgy, hitelesen nem tudjuk világosan: mi is történt a magyarsággal 1918 és 1925 között... Majdnem azt kell mondanom, hogy saját magamnak kezdtem írni ezeket a történeteket. Hogy kibontsam, megvilágítsam, kortársaimnak is, de főleg az utánunk következő nemzedékeknek: mi volt tulajdonképpen az alapja, miből származott az a rengeteg baj, ami Magyarországot, a magyar népet érte későbbiekben is. írót lelkesítő szolgálatot véltem benne.”

Ennek az írói szolgálatnak, kétségbevonhatatlan művészi értékei mellett, az a meggyőződés adott a prózaíró Illyés Gyula számára értelmet és igazolást, ami 1938-ban, az újabb világháború fenyegető kitörésének előestéjén a Haza, a magasban című nevezetes versét is kisajtolta költőjéből. Hogy a szó legnemesebb értelmében vett nemzettudat kohéziója elsősorban az időtállóan érvényes művekre épül, azokban gyökerezik, s azokból sugárzik széjjel a nemzeti közösség tagjai számára is érzékelhető módon. Mert ami magas művészettel megszületik, annak az