Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 3. szám - Olasz István: László Lajos új könyvéről

Olasz István • László Lafos úr könyvéről

67

gényhőse is kínálkozik, aki a középkori flagellánsokhoz hasonlóan, a szerzetesi magatartást az „utolsó idők” egyedül lehetséges létezési módjaként éli meg, miközben a világot elborítja a szenvedés és a téboly (V.ö.: A rózsa neve). Az azonban biztos, hogy László Lajos a „New age” vagy a „Vízöntő-kor” mítosza helyett a lelkiségben véli megtalálni a megváltás lehetőségét.

Szerzőnk kenyérkereső munkahelye a Magyar Rádió, ahol még ma is működik. Rádiósként gyakran éli meg, hogy hallgatói a szépírói alkotásait olvasva nem mindig érzékelik, vagy csodálkozva állapítják meg, hogy a szerzői név ugyanazt a személyt jelöli, - mintha bizony a tényfeltáró és a fiktív szépirodalom világa végletesen összeegyeztethetetlen volna. Pályája két városhoz, Szekszárdhoz és Pécshez kötődik. Régóta fennálló irodalmi kapcsolat létezik a két megyeszékhely között, - ez különösen intenzív volt a két világháború közti időszakban, amikor a Pécsett működő Janus Pannonius Irodalmi Társaság a maga folyóirata, a Sorsunk köré igyekezett gyűjteni a Dunántúl írót, hogy a vidék, jelen estben dunántúliság gondolatát feszítse szembe a főváros-centrikussággal, majd a negyvenes években a német expanziós törekvésekkel. László Lajos első jelentős irodalmi elismerését pályája kezdetén éppen a Sorsunk folyóirat monográfiájának megjelentetéséért kapta. E két város és megyéjük mai gondolkodásunkban egy régióhoz tartozik már.

Bár úgy lehetne, hogy Garay, Babits és mások, a mindkét megye és székhelye által egyaránt büszkén emlegetett alkotók szellemisége kapcsolna össze és jellemezne végleg bennünket!