Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Mészöly Miklós: A lepke
20 Úi Dunatát • 2002 március Dunyha. Mojze halkan mormolt valamit, rettenetes hosszan, mint egy elromlott fisztulás orgonhang. Roska, a túród talpfamegmunkáló, a csontjaival görbedt föléjük roggyant boltozatként, de hús rajta is alig volt. — Valami patakot mutat itt a térkép a közelben... - reszelte tovább emberi hangját a tiszt. - Az volna a csöndes parancs, hogy derítsd föl a bundás tömlővel. Itt várunk addig. Hallod, baszommadár? — Hallom. Anton reccsenve állt föl, s amennyire a jégmáz engedte, valami örömféle is ráfutott az arcára. Lassú, ügyetlen bábuként indult el a tömlővel, kicsit északnak. Jó félóra múlva Roska azt mondta, hogy innét már nem látjuk a szemét. A tiszt jó félóra múlva röhögni kezdett, hogy - az igaz. Másfél óra is elmúlt, mikor a völgy csendjét váratlanul megtörte egy hosszan elnyúló szijjács vonítás. Kidőlt odalent egy borzalmasan magas fenyő. Nagy-nagysokára Mojze újrakezdte a halk mormolást, a fejét előre-hátra ingatta, szakadt kesztyűs kezét meg beszorította oda, ahol a combja közt legtöbb meleget találta. Addig folytatta ezt, míg a kásás mormogása kezdett össze nem állni, egyes szavakra is emlékeztetett, de értelemre csak úgy, mint a szijjács vonítás a fára. ...ááá... ööö... nnn... nem isten... kevés vagy... nincs derengés... kihagyás csak... ttt...te nagy szembogár... jobb nincs... rosszabb nincs... hisz melegem van... büntess jobban Jahve... ááá... ööö... iii... is... tenmegérkezik... érkezem... kevés mindennek... mindennek kevés vagy... nagy szembogár... szembogár... nagyszembo... Szavai egy idő múlva ismét visszamosódtak a kántáló mormogásba. Múlt az idő, és semmi nem volt, ami megállíthatta volna. Végül Roska tett rá kísérletet. Fölemelt egy jeges szikladarabot és odahajolt Mojze fölé. — Mondtam már hányszor, hogy hagyd abba, te! Nem bírom. Ez csöndes parancs - és a szikladarabbal rácsapott Mojze fejére. A szakállas fej oldalra reccsent, de csak annyira, amennyire a zúzmarába dermedt szőrmegallér engedte. S úgy maradt. — Ez sok volt - reszelt a tiszt egy újabb félóra múlva. Nézték a völgyet a lábuk alatt. Nagy-nagysokára végre megjelent Anton a repesznyi kis halmokként szerteszórt borókabokrok között.
