Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Simon László: A szekszárdi Balassa János Kórház
Dr. Simon László • A szekszárdi Balassa János Kórház 69 tása és a 230 éves budapesti II. Belklinika, a szegedi egyetem, és néhány nagy társkórház (Budai Irgalmasok, Győr, Miskolc, Szombathely) köszöntése után, lehet hogy kissé túlzottan elérzékenyülve, azt mondtam, igen, ez megérte. Most is úgy gondolom, igen. Igen, mert egy jó kórház jó osztályán dolgozhattam, Majdnem szenior vagyok, hosszabb időt töltöttem ebben a műintézményben, mint egy közepesen jó házasságban illik. Ma 2001. májusát írjuk. Tegnap még Kos szigetén voltam, az Aesclepionban, Hyppocratés gyógyításának színhelyén erődíthettem meg orvosi eskümet. Szinte nem is tudom, hogy akartam-e. Mai korunkban szinte minden az orvos-ember és beteg-embere ellen szól. Mégis, talán, hátha. A budapesti Semmelweis Egyetem magántanára vagyok, Pro Űrbe díjas Jászberényben, Beszédes József díjas Tolna Megyében, Hetényi díjas a gasztroenterológiában, Batthyányi-Strattman díjas a Gógl - miniszteriálás alatt. „Gyüttmenf vagyok, magányos farkas trófea a gemenci mustrán, golyó - lyuggatta bundámat a jövő század simogatja. Visszalátogató álmom, hogy minden orvos, aki megszenvedte a magyar egészségügy (na megint!) utolsó pár évtizedét, nem lehet olyan bűnös, hogy meg ne érdemelne élete befejező éveiben egy bármily rövid időt is, amelyet egy kiszámítható rendben, nem luxust - csak emberhez méltó feltételeket megengedő elfogadtatásban, nehezen merem kimondani hogy hivatását évezred óta megillető tiszteletben, időt kapva a bölcs senectas megéléséhez, tudjon itthon, az általa szerettek körében eltölteni. Mi ezt már ápoltként sem fogjuk megérni. Az utóbbi évtizedben elég sok osztályvezető főorvosunk hagyta el az Intézetet ünnepélyesen kényszerű fogadalommal, hogy oda soha többet nem teszi be a lábát. Nem szeretnék - sem most, sem később - soraikba lépni. Közmondásosan jó a kommunikatív készségem az idegenekkel, fájdalmasan érezhetően rossz a sajátnak vélt környezetben. Amit most leírtam, nem gondolom, hogy sokat javítana ezen a zavaron. Mégis, egy kettős évforduló során, nem érezném jól magam, ha nem szánhatnám soraimat egy szakmai végrendeletnek is, elmondva azokat a gondolatokat, amelyek a kelleténél gyakrabban foglalkoztatnak. 2000. szeptemberében, amikor ezeket a sorokat írom, a józanul gondolkodó emberek, meg sajnos az Állami Számvevőszék is, az egészségügy látványos összeomlásáról beszélnek. A reális látásmód valóban azt diktálja, hogy ennek az egészségügynek össze kell roskadnia sok okból. Mert pazarló. Sajnos egy tragikomikusán alacsony GDP-részesedésből pazarol, ugyanakkor amikor más szervezések (lásd pl. Hollandia) egy korrektebb disztribúcióban spórolni tudnak. Mert egy