Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 2. szám - Sipos Lajos: "Életem egy kis vidéki városban kezdődött..."

Sipos Latos • „Életem egy kis vidéki városban kezdődött...’35

nyelvezetéről értekezett, november 11-én elszavalta A merengőhöz című verset, 18-án mutatta be a Pünkösdi rózsa című elbeszélését, november 25-én két Aranyverset szavalt, december 9-én bírált egy értekezést a kuruc költészetről, január 27- én felolvasott Mikes Kelemen leveleiről, előadott két Arany-balladát, benyújtotta a már emlegetett Martialis-fordításokat. Február 3-án a korábban nagyon aktív alelnök csupán egy önképzőköri tag értekezését olvasta föl, 10-én nem jelent meg az ülésen, amiért - a jegyzőkönyv szerint - a tanárelnök, a neki nagyon fontos Greksa Kázmér, másokkal együtt, őt is megrótta, 17-én már csak aláírta a jegyzőkönyvet, március 3-án pedig benyújtotta lemondását, melyet másodszorra, 10-én az önképzőkör elfogadott, jegyzőkönyvi „sajnálatát” fejezve ki a „munkás és minden tekintetben kifogástalan alelnök távoztán.”34

A gimnáziumi évek, a hatodik-hetedik-nyolcadik osztályban elért átlagosan rosszabb eredmény, a nyolcadik végén görögből, németből, mennyiségtanból, természettanból kapott „jó” és a testgyakorlásból szerzett „elégséges”, az 1901. június 20-a és 24-e közötti érettségin elért „jó rendű”-ség egyfelől, a Sturm-, Heine-, Goethe-, Martialis (és - esetleg - más) műfordítások, a szaporodó versek, novellák, értekezések, regény, a kedvezőtlen fogadtatás ellenére is állandósuló önképzőköri szavalatok másfelől sokat elárulnak Babits személyiségéről.

Szembetűnő koraérettsége, mégpedig a koraérettség tehetségszféraspecifikussága. Tehetsége nagyon korán megmutatkozott. Négyévesen írt verset, öregebb volt, mint a „fű, fa, füst” szóhármast gügyögő Weöres Sándor, de fiatalabb, mint az első rigmust megfogalmazó Petőfi és a gyermekként „versben beszélő” József Attila. Amikor a gimnáziumi önképzőkörben rátalált az irodalomra és a latin nyelvre, akkortól igazában teljesítményét és fejlődését az egyenetlenség, a diszszinkrónia jellemezte. Bizonyos tárgyakat elhanyagolt, nem ambicionált, nem törekedett arra, hogy „praematurus” legyen, aminél az önképzőkör alelnöke nem adhatta volna alább, még kevésbé az intellektuális adottságokban a társai fölött lévő Babits, hanem megelégedett a „bene maturus” minősítéssel. Az utolsó két év közszerepléséből látszik, hogy az ismeretszerzésben, a szellemi tevékenységben az énkifejezés alkalmait kereste. Nem adta fel a szövegmondás lehetőségét, ugyanakkor rátalált a szövegalakítás örömére. Az az érzés erősödhetett meg benne, hogy fizikai gyengesége, testi ügyetlensége, az apa halála utáni magánya, az irodalmi alkotásban, a szóban oldható fel csupán. Ez a terület kínálta neki a speciális mentális-, érzelmi- és kreatív tulajdonságok kiélését.35