Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Mészöly Miklós: Vakügetés és megbocsátás

Mészöly Miklós • Vakügetés és megbocsátás

9

tyantani a kopott kalapba, nem ötletszerűen, hanem nagyon is kiszámított szüneteket tartva, ahogy a metronóm emeli át az inga-mutató csücskére tolt ólomlapocskát egyik oldalról a másikra: kínos lassúsággal, mégis a visszautasíthatatlan táncrendek biztos ritmusára. S ez - ha akarja, ha nem - kilencszer kényszeríti majd rá szoros egymásutánban, hogy ledarálja a kegyes patefon-szöveget. Ha el nem akad a tű. Reménnyel voltam tele. Elhatároztam, hogy a legkülönbözőbb fifikákkal közelítem meg, az ismétlődésnek mindig új feszültséget kölcsönözve. Az irány számtalan, a megoldások kimeríthetetlenek. Megközelíthetem a sekrestye felől, a bukszusok mögül, a Szent Sebestyén-szobor virágpalánkja mellé húzódhatom és onnét lephetem meg, kiléphetek a templomajtón, mint aki az ájtatosság félhomályából támolyog ki a napfény realizmusába - a változatok televény-szaporák, mint az élet áramütései. Tetszés szerint föltehetem, levehetem a napszemüvegemet, élhetek az inkognitónak ezzel a nyíltszini, ártatlan trükkösködésével. Ledobhatom a trikómat, cipőmet és úgy lopakodhatom feléje, mint egy őshonos indián. A csúcspontnak azonban annak kell lennie, mikor a törvényszék épülete felől célzóm meg, kezemben a maradék húsz füléressel. Vagyis fontos a fokozás. S minden arra mutatott, hogy koldusom megértette, miről kell szó legyen. Már a hatodik-hetedik akciónál közel volt hozzá, hogy a patefon-tű eltörjön benne: a körbekerített vad szorongásával forgatta a fejét s már nem engem, nem is alamizsnát várt, hanem támadást. Nyolcadik visszatérésemkor egészen közel léptem hozzá, lehajoltam, belekotortam a kalapba és bocsánatkérő hangon közöltem, hogy csupán felváltok egy húszast, de tizet ott hagyok belőle. Most először maradt el a gépiesen kántált szövegelés, helyette lihegve nekifeszítette hátát a lépcsőfoknak és belemarkolt a mocskos nadrágjába.Mikor néhány lépés után visszafordultam hirtelen és hanyagul az utolsó tízfillérest a kalapba dobtam - rekedt „Nem köll!” kiáltással felém vágott a botjával és a kalapot is félresöpörte, szertegurultak a fillérek. Tanácsosabb volt futva távoznom. A mérleg azonban pozitívnak bizonyult és a novella is meglehetősen jól sikerült. Igaz, az első szövegváltozatban még nem tudtam megállni, hogy „magasra tartott göcsörtös botját” ne úgy jellemezzem, „mint egy viharvert rönk friss vadhajtását” - de ezt a túlburjánzást később gondolkodás nélkül kigyomláltam. Okosabb lettem a szakmában? Kérdés, miben még.

Aztán ismét évek múltak el. A világra rálépett a háború, s lehetett filozofálni, megrendülni, keselyű módjára tépni magunkat, hogy a háború megbocsáthatatlan, jóllehet mániákusan és egyidejűleg a béke érték-kategóriáit is újra alapozza. Szükségből? Shakespeare mit hallgatott el tapintatosan, mikor azt írta, „a béke