Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd
8 Úr Dunatái ■ 2001 március Persze, biztos a repülők csinálják. Na, nyugodt? Sokkal jobb. És ha nem a repülők? Akkor pedig, akkor pedig a kínaiak. Szóval, maga is tud az ugráló kínaiakról? Persze, arról mindenki tud. És mondja, merre szokott repülni? Amerre a madár se jár. Mindenfelé. Ázsia, Amerika, Európa, Afrika, Ausztrália. Kihagytam valamit? Az Arktiszt meg az Antarktiszt? Jó pofa! Tisztekre nem utazunk. És mondja, a Bermudák fölött járt már? Jártam. És? Mi és? Azt mondják, ott megszakad a tér-idő kontinuitás, ott szoktak eltűnni a repülők, a hadihajók. Nem látott semmit? Nem. Bár egy párszor eszembe jutott, valóban, nekem is. Nagy kaland lenne. Már amennyiben kaland. Biztos kaland. És a kollégák? Kösz, jól vannak. Azoknak se, semmi ilyesmi? Van úgy, hogy megbolondulnak a műszerek, becsúszik ez-az, de hát olyan ez, mint amikor egy kocsi bedöglik, és mégse mindjárt arra gondol, hogy megszakadt a tér-idő kontinuitás. Hanem szépen elmegy a szerelőhöz. Nem is rossz, amit mond. Lehet, hogy az autó is azért romlik el, vagy bármi, ami elromolhat. Ez vicc, ugye? Vagy például az ember. Milyen okos maga! Az embernél is például, ugye, meghal, mert megszakad a tér-idő, és akkor ott szépen kimennek a műszerei. És akkor a betegség. Igen. Na, figyeljen csak! Azt gondoljuk, ugye, nyilván, és ez furcsa, hogy az állatok mennyi mindent megéreznek, a földrengést, az időjárás-változást... Azt én is megérzem. De most nem arról van szó, hanem azokról a megérzésekről, ami nekünk olyan különös. Mondom, például a földrengés. Hogy a macskák, kutyák, a tyú-
