Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Sághy Miklós: Szemle: "Rivall a rádióban az újmagyar dal"
Sághy Miklós ■ Szemle 59 A Hivatalnok-líra ciklusának utolsó darabjában, a Szétkeni teavajként címűben aztán mintha az egész ciklus bizonytalansága (legalábbis a lírai én tekintetében) összegző módon jelenne meg. Ugyanis a vers „indítása torz formában idézi a lét mint művészet (s a művészet mint lét) századfordulós esztéta beszédét”. („A lelkem ül a székben / egy szalmatest kalapban. / Ma délutáni vers és / legforróbb őszi nap van.”), és e beszédmód által megint a „könyvelő” lírai én „irodalmi könyvgyártó” jelentése, azaz a versben megszólalás örömét vágyó lírikus (alany) látszik előtérbe kerülni. Ugyanakkor a „zsúfolt aktatáskák”, a „törvény”, az élet „kockarendje” kifejezések a hivatalnok, vagyis az akta „könyvelő” létmiliőjét jelenítik meg ismételten. A lírai én „könyvelő” volta e vers által tehát újra visszanyerni látszik eredeti kétértelműségét, a kötetkezdő versekhez képest azzal a különbséggel (és egyben többlettel), hogy az egész ciklus ismeretében az olvasónak most már alkalma nyílik a lírai alanyok kilétére vonatkozó különböző lehetőségeket - talán inkább a játék, s nem az egyértelműsítés érdekében - egymás kontextusába ágyazva is (újra)olvasni. Almazöld Trabanttal a múltba A kötet második, Párbaj a Grand Hotelben című ciklusában olyannyira megszaporodnak (akár egy versen belül is) a lírai alanyok metamorfózisai és a hozzájuk kapcsolódó hangnemváltások, hogy olyan érzése támadhat e szövegek olvasójának: valóban megelevenedni látja - az ábrázolt világokban - az Orbánjános Dénes-i Grand Hotel megannyi lírai énjét. Az imitáció modelljei azonban a ciklus verseinek többségénél már nem egy fiktív (pl. hivatali) létforma alanyai, hanem egy irodalmi kánon különböző darabjai lesznek (s ugyanez elmondható talán az első ciklus - már említett - Gregor és Anna egy pesti bárban című szövegeiről is). Azaz: a versek alapszituációja egy sajátos viszony a megidézett irodalmi hagyománnyal: „a múltból élek, mit nem éltem át. / Verecke útján almazöld Trabantban / keresek mestert, tanítványt, hazát”. Az irodalmi utazás eszköze egy almazöld Trabant, mellyel Orbánjános Dénes a Kárpátok nagy poétái közé megérkezik („alig ötvennel kavarom a port”), s ott mintegy könnyeinek torzításán át („akaratlan, / fakadt a könny a Kárpátok alatt”) láttatja, amit túlságosan is jól lát ahhoz, hogy bármelyik pillanatban az abból kiválasztott mű modorában vagy hangján szólaljon meg, felidézve belőle (éppen) annyit, amennyire saját retorikájához, beszédmódjához feltétlenül szükséges.
