Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 4. szám - IN HONOREM BORBÉLY SÁNDOR - Péter László: Juhász Gyula Trianon-élménye
Ez az ötvenes festő az úri vagy jobb polgári nevelés megtestesítője. Egyszerű írói fogás, hogy itt ilyen embert szerepeltetek elbeszélőként. Az ellentétet akartam alakjában kiemelni, a minden szokványt apróra tördöső művésznéppel szemben, akik közé kerül ez a rendes ember. Ezzel azonban a világért sem állítom, hogy elbeszélőm szalmabábszerű lény. Nagyon is élő alak. Modellem hozzá nem egy, nem tíz akadt a nagybányai fura művésznép között. így van megszerkesztve a főhősnek, a félbolondnak az alakja is. Hasonmását, sőt hasonmásait ismertem az életben” (261-262.). Mi más lehetne a végső visszavétel lényege, mint a visszavétel visszavétele, azaz az elbeszélő önazonosságának rekonstrukciója, önálló és független voltának deklarálása közepette az íróval való megfeleltethetőségének újólagos sejtetése?! Például azzal, hogy bizony a gyermek Tersánszky, bár mindenfajta kamasz törvényszegésre kapható volt, tisztességes polgári nevelésben részesült sokáig jó anyagi bázisú, még a maturálás tájt sem különösebben megingott házukban. Ezt elégszer meg is írta (hogy aztán valamiképp az ellenkezőjét állítsa): „...joggal viseltem az úrfika nevet” stb. De ez megintcsak külső, életrajzi információ. Viszont kicsinyíthetne az utószószerűség a „rendes embert”!? Tagadhatja-e, hogy a nagybányai szépségekre csak neki volt szeme, s élményének művészi formát is adott szavaiban? Hogy Cziprián Jucikát, a féjes fiatalasszonyt ölelgetve, párhuzamosan a Jukesz Elza nem eléggé engedékeny csókjaiba feledkezve éppen Pulya tördöste a szokványt? Hogy a művésztelepen buzgólkodó, intrikáló összes többi figuránál érdekesebb és komolyabb jellem? Ha igen, mi az „ellentét” veleje: mit ér ez a valóságos és kitalált személyekből elegyedő „művésznép”? A nagy nekiveselkedéssel kezdett alaktisztázás egyszerű, sótlan keletkezéstörténeti eligazításba torkollik, suta gesztussal, „befejezésül” az író köszönetét mond a regény „bábájának”, Pátzay Pálnak, a kiemelkedő nagybányaiak egyikének (265.). Mi a veleje végül ennek az írásműnek? Leginkább annyi, hogy mint szinte minden epikus, Tersánszkyjózsi Jenő is érzékelte és problematizálta is a szerzői én és az elbeszélő én különvalóságának, de egyben óhajtott és meg is jelenített részleges egységének, egybeesésének a - nyugodtan mondhatni - ősi dilemmáját. A félbolondban minden más művénél inkább. S olyan megoldást keresett, hogy az író is jóllakjon, a festő is megmaradjon. 11