Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 1. szám - Győrki Edina Gabriella: Bűn a kútban és a párnán
32 Úr Dunatát • 2001 március Györki Edina Gabriella BŰN A KÚTBAN ÉS A PÁRNÁN (Szilágyi István és Závada Pál regényéről) „A bűnös akarat nyugtalanság és kín: cselekvés és szenvedés, bűn és bűnhődés egyszerre.” Szent Ágostonj Tzvetan Todorov szerint az irodalmi mű megközelítésének két alapmagatartása van: az egyik az interpretáció, a másik pedig a tudomány. Ez azonban két véglet, s közöttük kell egy középpontot találni, amit ő poétikának nevezett. A poétika tárgyának pedig az irodalmi beszédet (discours litteraire) tartja, ami olyan különös beszédtípus, melynek az irodalmiság a sajátossága. Roman jakobson úgy gondolja, hogy az irodalomtudomány tárgya nem az irodalom, hanem az irodalmiság, amely az irodalmi szöveget irodalmivá teszi. Az irodalmiság tehát benne van a szövegben, a szöveg természete ilyen. A műfajválasztás egyben a konvenciókhoz való csatlakozást is feltételezi. Az azonban kérdéses, hogy mi lesz a műfajok sorsa az idő folyamán. Állandó változásukat figyelhetjük meg, főleg a próza esetében, ennek ugyanis nincs kialakult kánonja. Egy-egy korszakalkotó nagy mű lazítja a határokat, bizonyos értelemben új műfajt teremt. A huszadik századi művek különösen bonyolultak e szempontból. Kundera az Elárult testamentumok című művében a negyedik félidőhöz való elérkezésről ír. A Tiszatájban Új regénykorszaki címmel jelentek meg olyan írások, amelyek ezt látszanak alátámasztani. Kibédi Varga Áron egyik gondolata különösen érvényes mind Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényére, mind pedig Závada PálJadvigapárnája című művére: „Az egyén regényét illetően a huszadik században az irodalomtörténeti előzmények azt sugallják, hogy a magánvilág mikroszkopikus kutatása végtelen nagy terület, az írói eszközök egyre inkább finomíthatok. Amikor 1913-ban megjelent a Proust-opusz első kötete, amelyikben a szerző negyven oldalon meséli el azt, hogy egy gyerek ágyában forgolódik és nem tud elaludni, azt lehetett volna képzelni, hogy a magánélet mikroszkópiája megtörtént, ezt nem lehet már tovább fejleszteni. De kiderült, hogy harminc évvel később Nathalie Sarraute még apróbb, már-már a tudatalatti határán mozgó élmény-, gondolat- és beszédtöredékekre képes felbontani az egyén vívódásait. A baloldali ideológiák által felerősített közösségi igény évtizedei után különösen jól
