Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Drescher J. Attila: Feri
Drescher I. Attila • Feri 93 FERI A tények szűkszavúak. A tények - hiába a közhely - nem beszélnek. Az embert nem pótolhatják. Az embert - akit ezúttal Vadas Ferencnek hívtak, „civilben” dr. Vadas Ferenc nyugalmazott múzeumigazgatónak, aki a lelkes lapalapítók egyikeként, ismét csak közhelyesen: a mindenkori nagy nemzedék tagjaként meghatározó személyisége volt az akkor még jelző nélküli periodikának, a Dunatájnak. Évtizedekre szóló determináció volt ez - természetesen az igazi szellemi vezéregyéniség Csányi László mellett, s ma már egyikük sincs közöttünk... Sem a Laci bá’ - sem a Feri. Nagy veszteség ez, elsősorban a helyi kulturális közösségnek, de bízvást állíthatjuk: a tágabb provinciának és a magyar írott kultúrának is. A nemcsak lapszerkesztő Vadas Ferenc sokszínű és sokirányú tevékenységéről csak annyit hadd jegyzek meg, hogy éppen a nem dohányzó tanárember és népművelő írta meg a faddi dohány történetét, s hogy számos tisztségbe parancsolta-csalta a kor a pedagógus vénájú közírót (avagy az író vénájú pedagógust), hogy mennyien tisztelték és szerették, ha akadtak erős kritikusai is, s ha voltak is vitái másokkal, azok mindig szakmai gyökerűek és érvelésűek voltak és maradtak. Alig hiszem, hogy lehettek nagy haragú percei. Kiegyensúlyozottnak tűnt - az átlagembert talán legyűrő helyzetekben is. Jómagam akkor ismertem meg személyesen, amikor egykori dombóvári pincelakásunkban felkeresett másodmagával, hogy úgymond Szekszárdra, s elébb a Dunatájhoz való „kerülésemet” megbeszéljük... Meglepő, nagyon megtisztelő látogatás volt. Utána sokszor és sokat beszélgethettünk még, hol a szerkesztőség „kihelyezett” alkalmain: Laci bácsiéknál, hol a múzeumban, hol a dombori hétvégi ház léleknyugtató fái alatt. Olykor a lelkiismeret furdal, hogy nem voltunk-e figyelmetlenek vele, a korábbi lapszerkesztővel és termékeny íróval. Szomorú műfaj a nekrológ, ami mégis enyhítheti, az Feri fel-felvillanó személyisége, mely megmarad emlékeinkben. Huncut-bizakodó mosolya, szelíd erőszakossága, ha az kellett az előrelépés érdekében, meg halkabb-tanáros, józan érvelése, ha az segített éppen. Azt hiszem, Vadas Feri sikeres és elégedett ember volt, önmaga és környezete örömére. S ha akad fenn az égben egy használaton kívüli borospohár-készlet, hát koccints velünk: Szekszárdra, Faddra, az ősökre, a féltőn vezérelt ifjabbakra, az ismerősként-barátként közösen megélt évtizedekre - s a régi-új Dunatájra. Feri, köszönjük, hogy közöttünk voltál. Nem felejtünk el. Drescher J. Attila
