Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 1. szám - Nagy Imre: Csevegésből szőtt idő

26

Út Dunatát • 2001 március

hatolódzó kérdésére válaszolt: „szeretném, ha szerethetnék”. Azért kedveli az „édes magánosság”-ot, mert szeret elmélkedni, s ehhez nyugalomra van szüksége. Az a filozófusi szeretet, amelynek érzékletes bemutatása során Bessenyei valószínűleg saját arcvonásait vetítette a figurára, egyértelműen az alak pozitív változatával rokon: „Ha nem szeret a’ szive, híjába adnál neki egy fél világot, mert nem mondja hogy szeret, sem utánnad nem indúl; ha pedig egyszer barátságodra esküszik, meg-hal érted, és soha meg-nem tsal. [...] Az embereket mind egyenlőknek vészi, király, koldus, előtte mind ember. Magát sem külömbözteti feljeb’, a’ leg-aláb’való szolgánál, és azt tartja, hogy az ember maga szerint minden némü sorban lehet boldog, boldogtalan.

Pontyi alakja hasonlóan kétarcú, jóllehet benne - ha a Párménió-figurával összevetjük - a bírálat nagyobb hangsúlyt kap, anélkül, hogy ez dominálna. A szerző zsánerfestő tehetsége, valamint a szereplőnek a komikus ábrázolásban betöltött funkciója következtében (Bayerjózsef joggal hangsúlyozta, hogy „az ő vállain nyugszik a darab vígjátéki eleme, ő a comicum duzzadó forrása”12), továbbá, mint később látni fogjuk, a dráma értékrendjében betöltött különlegesen fontos helye következtében Pontyi olyan dramaturgiai súlyra tesz szert, ami a drámai középpont megkettőződéséhez vezet. (Ehhez hasonló jelenséget figyelhetünk meg a Hunyadi László tragédiájá-bzn is, ahol a cselekmény kibontakozása során a király valósággal kiszorítja a dráma centrumából - s az olvasó érdeklődésének homlokteréből - a címszereplőt.) S minthogy Pontyi kétségkívül elevenebb, színszerűbb figura Párméniónál, érthető, hogy, mint Laczka Jánostól tudjuk,13 a dráma színpadi változatát a Kelemen-féle társulat egykori nézői e „nevezetes rollt játszó személyről” is nevezték.14 Ha a címet a szöveggel összefűző viszonyt paratextuális kapcsolatként értelmezzük, amely egyben egy architextuális viszony jelzése is, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a szerző által választott címet mint paratextust - a drámába épített dramaturgiai kettősségnek megfelelően, azt e gesztussal nyomatékossá téve - kiegészítette az egykori nézők spontán-szóbeli paratextusa, a műfaji kereteken belül másféle architextuális viszonyt érzékelve, és a szerző által felajánlott műfaji-tipológiai szerződés kiegészítőjévé, „titkos záradékává” válva.

A dramaturgiai gyújtópont ikresítése azért is szembetűnő, mert a Párménió körüli közvetlen eseménysorba a szerző a vidéki nemesurat alig kapcsolta be, és a kritikus hang mellett is érzékelhető megbecsülése következtében mellőzte például azt a kínálkozó lehetőséget, hogy Pontyi hoppon maradt kérőként felsüljön, jóllehet a La fausse Agnes erre bevált receptet kínált neki. A darab utolsó jelenetében Angyélika fivéréhez fordulva évődve megjegyzi: „Látódé’ Párménió, hogy Pontyi