Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2001 / 3. szám - Albert Sándor: Fordítható-e a haiku?
Albert Sándor • Fordítható-e a haiku? 77 lege miatt az elvonttal mindig együtt jelenik meg a konkrét is: az elvont és a konkrét között a kínaiban sokkal szorosabb a kapcsolat, mint az európai nyelvekben. Egy német főnév (hagyományos grammatikai kategóriákkal élve) vagy elvont, vagy konkrét. A német Sein („lét”) szó kínai megfelelője, a „dao” ugyanúgy a kínai filozófia egyik legelvontabb kategóriája, mint amilyen az európainak a Sein. Mégsem lehet összehasonlítani a kettőt, mivel „[...] a Dao egy elvont fogalom, de ugyanakkor számtalan konkrét jelentése is van. Ha ez ember csak a szót, a jelet olvassa, rögtön megjelenik a fejében egy kép, sőt akár több is, ami azonban nem jelenik meg, ha a Sein szót elgondoljuk vagy olvassuk” (Liu 1996: 128). „Afogalomnak, a hangnak és a dolognak ez az összeforrottsága, amely a kínai nyelvben azt eredményezi, hogy a nyelv és a valóság egy együttest alkot, anélkül hogy mintegy szembeállítaná egymással a tárgyat (a világot, a valóságot) és tükörképét (az alanyt, a nyelvet), a kínai írásban és írás révén materializálódik” (Kristeva 1981: 80). Hasonló a helyzet a japán nyelvben is. Heidegger Útban a nyelvhez című elképzelt párbeszédében „egy japán és egy kérdező” között részletesen leírja azt a kínszenvedést, amin a japán filozófus megy át, mire válaszolni tud arra az egyszerű kérdésre, hogy a japán nyelvnek mely szava jelöli azt, amit az európaiak „nyelvnek” neveznek. Hosszas töprengés után azt a választ adja, hogy a „nyelv” japán szava a koto ba. E két jel közül „a ba a leveleket, méghozzá különösen a sziromleveleket nevezi meg - fejtegeti -, gondoljon a cseresznyevirágra és a szilva virágára”, a koto pedig „a szólító csendesség tiszta elragadtatása”, amely „egyúttal mindig megnevezi magát a mindenkori elragadtatást is, ami a megismételhetetlen pillanatban egyedülállóként ragyog fel kelleme teljességében” (Heidegger 1991: 39). Ha ezeket a (kínai vagy japán) piktografikus jeleket átírjuk hetükké, az - legalábbis szerintünk - már a fordítás egy bizonyos formája, valószínűleg a jakobsoni „intersemiotic translation” példája. Az 5-7-5 szótagszám okait elemezve K. Yasuda arra a furcsa következtetésre jut, hogy az ember általában tizenhét szótagot képes egyetlen lélegzetvétellel [in one breath-length] kimondani (Yasuda 1995: 61), s ez „sajátos egységet kölcsönöz a haikunak” (Christ 1972: 181). Arra a saját maga által feltett kérdésre, hogy vajon az angol nyelvű olvasó képes-e megérteni a haiku lényegét, válasza meglehetősen szkeptikus. Ehhez ugyanis nemcsak a haikut mint irodalmi műfajt kellene ismernie, hanem azt az egész keleti gondolkodásmódot, hagyományt, kultúrkört, mentalitást (a buddhizmustól kezdve a taón át a zen filozófiájáig) amelynek hátterében ez a versforma az idők során kialakult. Ez azonban már nem fordítási probléma - hiába hangoztatják a szakemberek, hogy a fordítás kultúraközi esemény [cross-culturalevent], kultúrák közötti kommunikáció [cross-cultural communication] - hanem léttapaszta
