Új Dunatáj, 2001 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2001 / 3. szám - Madarász Imre: "Olaszos" műfordítás-irodalmunk reneszánsza

Madarász Imre • „Olaszos” műfordítás-irodalmunk reneszánsza 61

Madarász Imre

„OLASZOS"

MŰFORDÍTÁS-IRODALMUNK RENESZÁNSZA

A magyar műfordítás-irodalom elismerten és közismerten magas színvonalát annak is köszönheti, hogy nemzeti irodalmunk legnagyobbjai is foglalkoztak műfordítással. „Olaszos” műfordítóink között olyan klasszikus költőket, írókat találunk, mint a Tassót és Metastasiót tolmácsoló Csokonai Vitéz Mihály, a szintén Tasso-fordító Arany János, a Dante „magyar hangját” megszólaltató Babits Mihály, a Carduccit nyelvünkre átültető Kosztolányi Dezső, Leopardi és Goldoni fordítója, Szabó Lőrinc, a Pirandellót fordító Déry Tibor vagy a Petrarcát magyarító Weöres Sándor, hogy csupán néhány igazán reprezentatív nevet említsünk.1 A Babits fordította Isteni Színjáték nemcsak „olaszos” műfordításunknak és a költőműfordítónak, de egész műfordítás-irodalmunknak, sőt nemzeti költészetünknek is, Kölcseyvel szólva, „kevélysége”.2

E műfordítások nemzetközi viszonylatban is kimagasló értéke azonban, a büszkeség mellett, egyfajta szorongás érzését is kiváltotta az utódokból. Az olasz irodalom számos klasszikus alkotásának magyar fordítása azért is váratott magára olykor évszázadokig, vagy késlekedik mindmáig, mert a fordítókat visszariasztotta a kétség: vajon tudnak a nagy elődökhöz, a Babitsokhoz méltó művet alkotni? A tökéletesség igénye bénító lehet.

De térjünk vissza a megszületett műfordításokhoz, időben pedig a második világháborút követő évtizedekhez. A sztálinista jégkorszak után, az ötvenes évek végétől a rendszerváltozásig tartó korszakot sajátos kettősségek jellemezték. Egyfelől, nagy hagyományú „olaszos” műfordítás-irodalmunk további jelentős teljesítményekkel gazdagodott: újfent csupán ízelítőül, a java termésből emelnénk ki Dante Alighieri összes műveit, Francesco Petrarca teljes Daloskönyvét, Giovanni Boccaccio és Niccolö Machiavelli válogatott műveit, reneszánsz vígjátékokat és novellákat, Ippolito Nievótól az Egy olasz vallomásait, Luigi Pirandello színműveit, Alberto Moravia és Italo Calvino regényeit, Giuseppe Tomasi di Lampedusától A Párducot. Másfelől viszont tovább súlyosbodtak régi nagy adósságok: totális vagy majdnem teljes mellőzöttség jutott osztályrészül olyan óriásoknak, mint az olasz irodalomtörténet-írás kánonja szerinti „Tizenkét Legnagyobb” közül Ludovico Ariosto, Torquato Tasso, Giuseppe Parini, Vittorio Alfieri, Ugo Foscolo és Giacomo Leopardi. S akkor még nem szóltunk a felvilágosodás és a romantika